Az utolsó magyar - 2014. február 25.

Kedden a tanároknak tartottunk előadást a Fészekben. Többé-kevésbé. Ugyanis kevés tanár jött (egy!), s ő se maradt az előadás utáni beszélgetésen, melyet direkt miattuk csempésztünk oda, a darab végére, mint habot a tortára. Ettől függetlenül kialakult egy jó ízű beszélgetés, melyet figyelmesen habzsoltam.

De még mielőtt szót ejtenék bármiről is, beszélek egy kicsit az élményről, amit az előadás nyújtott aznapon, hiszen ez mégiscsak színészélményes cikk, vagy valami olysmi. No! Ezt viszonylag röviden le tudom írni és röviden is fogom: aznap én nagyon nem voltam toppon. Fáradt voltam, kialvatlan és ideges és mégis valamér összességében egy pöpec estén voltunk túl mire odáig jutottunk, hogy a közönség előtt hajlongtunk. Pergett az egész, szinte minden ment takkra, összefolyt a gitár a szöveggel és a fénnyel és bizony a végén kétszer is visszatapsoltak, ami bizonyítja a közönség tetszését. Tehát jól sikerült az aznapi, ez tény.

Ezek után már én is jobban éreztem magam, elszállt a rossz hangulat, és lassan megkezdődött a beszélgetés a vendégekkel. Mint már fentebb említettem, figyeltem. Kiderült, hogy a nézők nem látnak üzenetet a műben (ami nem baj, mert talán nincs neki) vagy ha igen, akkor azok is különfélék és mindenkinek teljesen mást mond. És ez így van rendjén, de ami lényeges, hogy a nézőket inkább maguk a karakterek ragadják magukkal, mint a sztori. Különbözőségükben egy-egy embertípust mutatnak be, egy-egy elvet, eszmét képviselnek, s mindemellett jellegzetes magyar sztereotípiák öltöztetik a darab szereplőit, ami talán maga a műalkotás üzenete: ilyen a magyar. (Nem írom le, hogy milyen, gyertek és lássatok!)

Viszont még mindig nem értem a végére, hiszen volt még itt szó időutazásról, diktatúráról, hogy létezik-e egyáltalán demokrácia, és bizony még a szerelemről is esett szavacska, mert az kihagyhatatlan. Három szóval: tömör este volt. Még ilyet!