Négy év egy szemüveg szemszögéből

heti_szerkeszto.jpg

Ott voltam!  Már a kezdeteknél, még 2010 tavaszán. Az Iskolapélda próbáin. Ján viselt, azt hiszem, távollátáshoz, legalábbis moziba mindig vitt magával. Amúgy a kék szekrény középső fiókjában laktam, ami tök jó hely lett volna, csak telezsúfolták mindenféle mütyürökkel. Még egy másik szemüveget is bedobtak oda mellém. Egy üvegtelent. Fúj!

szemuveg.jpg

És most nehogy azzal gyertek, hogy mit akar egy szemüveg, mert elárulom, hogy sokat lát, megfelelő fejen szinte mindent, ráadásul a viselőjénél élesebben! A Fészek Színház előző négy évét például testközelből néztem végig és bizony más-más szemszögből. Hogy miként? Hm, nem emlékeztek rá?

Először igazgatóként láttam a világot. Hősi idők voltak: mindenki szeretett, a nők kifejezetten rajongtak értem. Sokat dolgoztam, tapasztaltam; láttam, hogyan szilárdul meg egy közösség, majd miként kezd recsegni, ropogni, hogyan ragaszkodik a megszokotthoz a változásban. Az idő gyorsan szalad, de lassan, alattomosan rombol; többnyire csak utólag lehet észrevenni. Nekem mázlim volt, megtalálódott a szerepköröm: a lélek tükrének elrejtője lettem. A jellem formáló külsősége. A kiemelt fontosságú máz. A próbákkal együtt vagy hetvenszer léptem színpadra, mindig kiemelten, a legaktívabban cselekvő személyekkel. Tudtam, hogy A nép ellensége már készül, Tamás néhányszor morgott is előttem, hogy még ez nem az igazi, túlontúl ismert már az arca és kéne valami, ami keményíti. Mert a nézőkben a poénokon túl az arcok maradnak meg leginkább, a jól kitalált, hiteles arcok, ezeken keresztül ég beléjük a figura. Akárcsak a mindennapokban. Állítólag egy pezsgőzés alkalmával köttetett meg az alku: kétlakivá leszek, a jin és a jang, egyszer jó, máskor rossz.

tamas1.jpg

Polgármesterivé (is) lettem. Előre léptem a ranglétrán, költöznöm kellett. Fiókból sötét zakózsebbe. Ne irigyeljetek. Még is öregedtem közben, eresztékeim meglazultak. De legalább bulizunk esténként! Mert van egy karcsú szemüveg irányította lány a csoportban, aki isteni gyömbéres sütit csinál. Állítólag. Nekem sosem jut. De legalább belehallgathatok a csevegésükbe, amíg majszolnak. Furcsa ám az előző gazdámat alárendeltemként szemlélni, s mire igazán hozzászoknék, vissza is fogok kerülni hozzá. Örökre. Pocsék dolog ám ezt előre tudni. A könnyeket kerülöm, mert árthatnak a lencsémnek, de titkon már elbúcsúztam mindenkitől. Sajnálom, szép négy évet töltöttünk együtt. Hiányozni fognak. (Hopp! nem is tudtam, mily mágikus szám ez a négyes! 16-án (az 4x4) a titkos búcsú, rá négy napra Ibsen szülinapja, újabb négy nap és ím olvashatjátok első (és utolsó) blogom), majd megint négy napra jön a búcsúelőadás! Aztán itt hagyom a színházat, civillé válok újra.   

Félek, mert elszoktam a külvilágtól. Hogy fogom viselni a közönyös tekinteteket a kíváncsiak helyett? És mit hoz majd a szeszélyes április? Nem tudom. Csak azt, hogy nagyon más lesz a jövő(m).