Magyarázom a bizonyitványom

heti_szerkeszto.jpg

Kellemesen hosszú, tartalmas, s néha fárasztó hétvégén vagyunk túl. Koffeinben és nikotinban gazdag aggyal folytatom a múlt héten elkezdett gondolatmenetemet - s egyúttal megpróbálom helyére tenni az értelmezhetetlenül bugris szavaimat. Íme!

speczatti.jpg

Ez a hosszú hétvége csütörtöktől vasárnapig annyi élményt adott, mint egy átlaghónap szokott. Gondolom, sokan írnak majd a héten, nem is részletezem, csak néhány szóval futok végig a történteken: elbúcsúztattuk az 1001-et (elvileg csak a Jemoltól), A nép ellenségét, éjszakáztunk Serei Danival, a kicsavarintott kommentekkel (és Tia új munkakörével!), Eichinger Tibiék zenéjével, a kissé agresszív Gabrielláékkal, s a régi kedves bosszús Gyenge vagyokkal. Hm. Ilyenkor mindig színházabb a színházunk, mint egyébként.

De nem erről írok most. Hanem a lopásokról - hiszen ezzel viccelődtem múlt héten, miközben egyáltalán nem tréfálkozós a hangulatom. (tunk)

No. Ez az elmúlt hétvége piaci áron köbö háromszázezret érne alsóhangon - azt hiszem, ezt így mondják. Ehhez képest mi megcsináltuk nullából, s mint mindig, most is a nézőket kényeztetve elsősorban, hiszen az ötszáz forintos belépő nem egy akkora összeg, ami megfizethetetlen lenne. Reklámra mondjuk megint nem jutott, de így is összejött kábé hatvan néző, amibe persze megint beletartozott a társulat érdeklődőbb fele. Hm.

A társulat persze jelen esetben nem jelenti már azt a harminc-negyven emberkét, mint néhány éve, hiszen pont azon vagyunk, hogy csak az maradjon nálunk, aki nagyon akarja a színházcsinálást. Lopott ötlet. Mert hol van még egy olyan színházi közösség, amelyik a színház "kárára" él közösségi életet? Itt volt.

És lesz! Mert egyszerűen képtelenek vagyunk lemondani arról, amit lassan húsz éve csinálunk. Csak éppen a színházcsinálást és közösségi életet valamilyen szinten különválasztjuk. Úgy zárunk be, hogy közben nyitunk. Na. Tehát közösség lesz, és terveink szerint nagyobb, színesebb, aktívabb, mint eddig - miközben azért ez sem volt semmi! -, sőt, a színházi szekciót is bővítjük, ám a komolyabb művészi szekció kapujának ajtaját behajtjuk, s a belépés nehezebb lesz.

Ehhez kell lopnunk. Megnézzük, hogyan működik a Krétakör, Pintér Béláék, a Jurányi, a Maladype és a többiek, s minden használhatót újrahasznosítunk. És a lelkiismeretünk is tiszta marad, mert a jót megtanulni sosem szégyen.

És hogy mire lesz ez elég? Kevesebb lesz a görcsölés, a bizonytalanság, a támadható felület, Ellenben több lesz a mívesség, a kidolgozottság, s nagyobb felületen tudjuk megmutatni azt, amihez értünk. S végre megírunk talán egy olyan pályázatot, amivel nyerhetünk is. Ez a legkellemetlenebb amúgy: eddig mindig az igazat írtuk bele, s most, hogy körülnéztünk más papírjaiban, rá kellett jönnünk, hogy az kevés. Színesek leszünk ebből a szempontból is.

Szóval erről akartam írni múlt héten. S azért vicceltem el, mert nehéz lesz ám ezt megmagyarázni a gyomrunknak. S megtalálni a helyes középutat sikerül vajon? Nem tudom. De nincs más lehetőségünk.

Egyébként hétvégén a lopás művészetét mutattuk meg. A Comment Lájv szövegeit csentük el ismeretlen vagy éppen ismerős szerzőktől, s tiszta lelkiismerettel, bár feszülő rekeszizommal állítottuk színpadra. A közönség vette a lapot. A két véglet: egy lányka életében először volt színházban, s meggyőztük, mert érdekelni kezdte ez a közeg. És persze volt a tapasztalt fanyalgó szakértő, aki szerint unalmas és színvonaltalan volt az egész. Mindkettő marhaság. De ez a két véglet határozza meg az utat, aminek falaihoz csapódunk. Nincs olyan, hogy jó és rossz. Nincs tökéletes, s nincs tökéletlen.

De mi vagyunk. Hajrá, Fészek Színház!