2014. április 16. - Halhatatlan

Nem maradt színész, aki élménykedne. Ezért gazdagon cinkelem blogunkat, s megint én írok. Szerencsére múlt héten beültem egy előadásra. Nézőként. És beszippantott.

Az utolsó Nannis Halhatatlan későn kezdődött. És sokan sem voltak a nézőtéren. (Áprilisban sajnos már megszokott a félház.) Bár tudtam, hogy többszörös búcsúelőadásról van szó, valamiért nem tudtam ezzel foglalkozni. Kényelmesen elhelyezkedtem, s nyolcvan percig egy tátott szájú, néha vigyorgó, néha elkomoruló, hétköznapi néző voltam. Tetszett, s lekötött.

Egészen közel jártunk a meghajláshoz, amikor hirtelen átvedlettem rendezőbe. (Halk volt a zene. Máté biztos szerelmes...) S abban a maradék tíz percben átéltem mindent, amit egy alkotó megélhet az alkotását látva. Sőt, még azt is, amit egy átlagember átélhet emlékezete által. (Nincs is akkora különbség.)

Amikor megjelent előttem a pillangós kép, amiből aztán az egészet megírtam. (Akkor még nem tudtam, hogy buborék hullanak az égből, kösz Ancsi!) Amikor az istenes rímeket írtam, amikor Péterrel, majd a többiekkel beszélgettem hosszan, amikor Zolival találkoztunk a K:antinban, amikor Mariannal kávézgattunk a nyári hőségben, amikor Katinak meséltem a fehér ruhás szerepéről... S Nannival a monológ próbái a festékszagú színházteremben.

És a privát élmények. Anyukám, apukám, a gárdonyi ház, kamaszkorom, és mennyi minden még! Az, hogy megvan a képességem mindezt leírni (s nem is akárhogy!), vagy színpadra tudom álmodni, egy adottság. De az ember ugyanúgy ember, ha éppen alkot, vagy ha nem.

Anyukám kedvenc függönyeit raktuk fel múlthéten Danival. Nagyon nem szeretjük, de anyu ragaszkodott hozzájuk. S mi nem fogjuk kidobni őket, azt csak drámahőseim tehetik meg. Nekünk annyi sikerülhet csupán, hogy összekeverjük a hosszút a röviddel. S az alja nem stimmel legalább. (Micsoda lázadás...!)