Egy ismerősöm felkért, hogy vegyek részt az általa (igen jól meg)szervezett felolvasó est program májusi részében. Örömmel mondtam igent: kevés feljövetel, sok új ember, érdekes írások. A próbáján (mert, igen, azt is kell!) hangzott el a mondat, amit sokszor hallok és mindig ugyanúgy fel tudom húzni magam rajta: nincsenek kortárs színpadi művek. Már nem a mainstream nincs, a Tasnádi-Pintér-Háy-Székelyek, hanem utánuk. Így kijelentőleg. Hm. Az elmúlt négy évben négyben játszottam, úgy, hogy még meg sem száradt a tinta a kéziratokon, és előkészületben Pesten, Nagykátán még kettő decemberig. Szóval vannak és el is lehet(ne) menni nézni őket. Csak hát...

(Gabriella tizennégyszer - Fészek Színház)

Hétfőn a Szkénében a Titkaink, kedden a Fészekben Gabriella - huszonhetedszer (ezzel a legtöbbször játszott előadásunkká lett!). Sok hasonlóság, pár különbség. Például? Mindkét színházat napra tudom, mikor láttam először: PBT-t 2002.12.05-én (Kórház, Bakony), a Fészket 2009.10.31-én (FÉM) ; Pintér Béla ugyanúgy '70-es, mint Cziczó Attila ..., s mint én ; mindkét előadás a frappáns, de egyszerű díszletre (ott az orsós magnó , itt a tükör) és a színészi játékra alapoz - erős rendezői koncepció alapján ; mindkettőben az egyéni sorsokból áll össze a társadalmunk (ön)képe és mindkettő hatása nehezen múló. Egyaránt élnek az élő zenével, s mindkettő egyformán sikeres. Legyint a nyájas olvasó? Csak hát az van, tetszenek tudni, hogy...

Az első években felkerekedtem/tünk és bármelyik Pintér Béla előadásra volt jegy. Mint (többnyire) most nálunk (meg biztosan másoknál is, de másokról szóljanak mások). Vidéken akkor szinte senki se tudta, ki is az a Pintér Béla. Ma is leginkább színházi berkekben, mert azóta sincs a tévékben, ahonnan ismerhetnék. Ahogyan soha egyik színházam sem. Ami persze semmi mást nem jelent, csak azt, hogy kénytelenek vagyunk a magunk erejéből, nehezebben boldogulni. Hogy az ösvényt nekünk kell kitaposni.

(Titkaink /zárókép/ - fotó: Pintér Béla Társulata)

Mindkettő színház (csak, hogy ne felejtsük: párhuzamosítunk Fészket, PBT-t!) társulata, közönsége lecserélődött átalakult, vezetőjük ért (értse mindenki, ahogy jólesik) azóta. A Titkainkon mi, idősebbek voltak túlsúlyban, igaz nekünk otthonosan ismerős az atmoszféra. Mi emlékszünk Aczélra, a magnóra, a Róna üdítőre, az ötven fillér/gombócos fagyira, a stencilgépre, a Kontroll Csoport dalaira. Arra, hogy akkor sem volt fenékig tejfel az élet, de másképpen nem, mint ma. A Gabriellára a fiatalabbak jönnek, akiknek a színház éppolyan ismeretlen terep, mint a körülöttük kavargó élet. S mindkettő hatalmas mélyütés.

Mindkét színház az emberi tökéletlenségtől rugaszkodik el, a Fészek kevesebb, a PBT több közéleti visszacsatolással; mindkettő a befogadást megkönnyíteni igyekvőn nézőbarát - a humort és tragikumot tökéletes ritmusban, egymást erősítően váltogatja. A rendezők kemény kézzel, koncepcióval irányítanak. A Fészekben erős képiséggel, a PTB a tabuk (ön)gyógyító szétcincálásával (légyen az alkohol, kórház, családon belüli erőszak, történelem vagy pedofília - szigorúan csak azokat említve, amiket volt szerencsém látni). Mindkét helyen megértően, szeretettel mutatkozik meg a rossz is. Vagyis hát egészében az ember.

Van valami, amihez gyerekes makacssággal ragaszkodom ma is: ha játszom, színész vagyok, ha beülök valahová, mezei néző. Nagyon tudok örülni a nyilvánvalóan jónak és a nem ilyenben is keresgélem a használhatót. Nem sikerül a színházat megunnom. Talán erőn felül is sokakat látok. Tudom, hol tartanak, tudom, hol tartok. Látom az egészet, és látom a saját helyem. Kíváncsiságom szakmai kuriózum. Nem általános.

A Gabriella tizennégyszer nagyon jó előadás. A színész általában tudja, érzi, miben és hogyan vesz részt. Nem véletlen, hogy miket sorol fel, ha kérdik. Persze lényeges, hogy kérdezik-e. Mert a Fészekből még nem kérdeznek. Pislognak csak oldalvást, várva, hátha valaki akar/mer első lenni. Félnek felfedezni. Vagy egyedül véleményt mondani. Egykutya. A Titkaink beleköthetetlen előadás. S mily fura, hogy  az áttöréshez Pintér Bélának is a 15 éves múlthoz aktualizálható figyelem apropója kellett! (Tudom, magánügy, de számomra a fésületlenebb, korai előadásai hatottak revelációként.) Mostanra nagyon magasra jutott, hogy innen van-e feljebb. nem tudom. Okosan (és biztosan szentimentálisan is) ragaszkodik a Szkénéhez, így a felcsigázottaknak várniuk kell, nem érkezik azonnal a kielégülés. Merthogy mostanra eljutottak azokhoz, akik korábban feléjük se néztek, de hát a reklám, a felkapottság ezzel jár. Meg jegyár emelkedéssel. Meg ugye,  a kiérdemelt kitüntetések is csepegtetve jönnek, még nem fagyott be a Duna a büfé ablaka alatt. Féltem őket. Féltem magunkat. A mindent elsöprő siker és az észrevétlenség egyaránt lélekölő. Csak hát az van, tetszenek tudni, hogy hatalmas önuralomra van ám szükség, hogy ezeket semmibe vegyük! Így lesz a színházi létünk túlélő-túra!

(kérdésre: kellett-e bátorság ehhez az íráshoz? az nem. indíttatás igen. meg kettő egymást követő, gyönyörű nap. meg sok, hosszú, ilyen-olyan év és mindkét színházban 8-10 látott előadás. ennyi. lehet utánam csinálni!)