Allegórikus évadvégi hangulatok

Elértük az évad végét. Ráadásul ez nem csak egy szimpla "évad vége", hanem egy négy évnyi etap lezárása egyben. Olyan nehéz erről most ünnepélyesség nélkül írni, de azért megpróbálom úgy, hogy ne is legyen suta. Figyelem! Mindent képtelenség leírni (bár gyanítom, lesz majd, aki megkísérli), tehát impulzusok következnek.

elsoutolso.jpg

Az egész Fészek olyan metamorfózison ment keresztül ez alatt a "rövid" négy évad alatt, hogy tényleg jó allegóriának bizonyul a röpke emberi létünk középiskolás időszaka. A korszak, amikor a kamaszkor legvadabb éveit éljük/szenvedjük át, és formálódni kezd a személyiségünk, szedegetjük magunkra a meghatározóvá váló kvalitásainkat és rossz tulajdonságainkat. Valami egész hasonló történt velünk is.

Szenvedés biztos, hogy volt. De voltak érdekes közösségi dinamikák, gyenge és erős láncszemek, szerelmek és szakítások, elképesztő mennyiségű tanulás, fejlődés, haragvás a világra, évődés és persze sok buli is. Fentek és lentek hullámvasútszerű egymásutánja. De azért inkább a fenteké. A lentekből pedig mindig lendületet vettünk.

Jelenleg azt érzem, hogy egy magaslaton vagyunk. Felülkerekedtünk néhány gyengeségünkön, Attila és Ancsi felnőtt színházi alkotóemberként viselkedve vontak le tanulságokat és lökték új irányba a színház szekerét egy komolyabb útra. A szekér-hasonlatot is szoktuk szeretni. Persze egy ló nélküli szekérről van szó, mert valamiért mindig nekünk kell tolni. De ha már itt tartunk, tulajdonképpen az is egy célkitűzés a következő "korszakunkra", hogy megkeressük a módját, hogyan lehetne befogni egy igavonót a szekérbe, ami így hatékonyabban gurulhatna és nekünk is több erőnk maradhatna szekértoláson kivüli tevékenységekre.

Mert nagy terveket szövögetünk. Aztán meglátjuk, mennyi valósul meg belőle. Mindenesetre hálával gondolok vissza az elmúlt négy évadra, de különösen a legelsőre és a legutóbbira, hogy miért, azt az az egykét ember tudja, akiknek tudnia kell.

Most sorra vehetném a táborokat, a viszonylag újkeletű utcai akciózásainkat az Andrássyn vagy éppen random belvárosi helyszíneken, a legutóbbi gigamegafészekkarácsonyt, ahol olyan volt a vacsoraasztal, ahogy a Harry Potter olvasása közben elképzeltem a roxfortit, azt, hogy néha verseket olvasunk nyugdíjasoknak, szigorúan mint művészek, hogy rendületlenül játsszuk, játsszuk, játsszuk előadásainkat, hogy már castingoltunk is, hogy munkabemutatókkal szórakoztatjuk magunkat (azért remélem a közönséget is), ajándékozgatunk, pincét pakolunk, utazunk, lengetjük az ablakon kidugott kezünket a menetszélben.

Sok éjszakát töltöttünk a Jemolban - kezd hozzátartozni a munkamódszerünkhöz a hajnalozás, sokan megfordultunk a falai közt, és még a csarnokba és a tükörterembe is utat tört magának a színház. Mert a nagy jövés-menés, közösségformálódás közben ez stabilan ott lebegett előttünk, mint azok előtt a bizonyos ajándékozó királyok előtt a csillag (ha már felmerült egyszer a karácsony). Most pedig már végképp csak erre a csillagra szegeződik a tekintetünk.

Ahogy így itt vagyok a végén, arra gondolok, hogy nem tehetek róla, imádom a felsorolásokat. A blogra pedig mindig olyan könnyű legalább egy bekezdésnyi felsorolást írni, hiszen annyi minden ez a színház! Temérdek! Több, mint nagyon sok más dolog. És most elhatároztuk, hogy veszünk egy nagy lendületet és alámerülünk, hogy aztán még magasabbra juthassunk. Ez pedig már a jövő. Azt még nem értékelem.