Jó néha valamit úgy befejezni, hogy tudjuk róla: nincs vége... Jó tudni, mikor is lesz a következő premier, mert hiszen addig nekem is tutira lennem kell, hiszen bele vagyok tervezve. A múlt elmúlt, elhagytam; a jelenből meg minduntalan lemaradozom. Szóval jó tudni, hogy valami, nagyon homályos okból számít még rám a jövő(m).

A végből születtünk erre a világra, hogy lopjuk a napot. Nehogy elhiggyétek az ellenkezőjét! Sokszor elkeseredem, hogy mi a fenének dolgozom, hogy mi is az értelmem célja?  Mert eredmény a színházi munkán kívüli világunkban nemigen látszik. Hát igen, szörnyű felfordulás van ezen a bolygón. De hát mindig is az volt. Soha nem létezett semmiféle "azok a régi szép idők", mindig is csak a mindennapok voltak.

Nem volt új premierem a szezonban. Mármint a Fészekben (mert Bagon a nyári falunapra időzítünk, a rétes-fesztivál leizéli, mikor is van a színházi évad). Gondoltam ellötyögök, be-benézek a többiekre, pironkodom a nemjövő nézőim miatt. Így volt megtervezve. De a szabályok csak egy ideig érvényesek, még a jó szabályok is. Véletlenül túlteljesítettem. Puff neki. Kétfajta művész van: az egyik a saját művészetére reflektál, a másik magára az életre. De semmi sem garantálja, hogy bármelyikük jobb lenne a másiknál. Vagy akár a Deákné vásznánál.

Elltemettük az Ibsen rendezésemet. A társak, a hangulat hiányzik, persze, de leginkább az, hogy csak kevesen tudjuk, hogy nem volt rosszabb, mint a legjobb. (rébusz. tessék fejtegetni!) Sajgott, hogy nem mondhatom el mindenkinek, amit legbelül úgyis éreznek. De az idő lágyan odébb paskolt: már más érdekel. A makro helyett a mikro. (Talán, mert ... ) Beleoldalaztam több, eddig ismeretlen külsős projektbe. Jólestek. Az ezen felüli hasznukat még nem tárgyiasítottam. A G14-et nyomjuk tovább rendületlenül, bízva abban, hogy  kis színházunk kis közönségén túl, az üveghegyen onnaniak világában beütik a gps-be a koordinátáinkat...

Sokaktól búcsúztam. Idén is és hát az eltelt évtizedekben pláne. Utak fonódnak, csomósodnak, majd oldódnak. A változó nem lesz állandó attól, hogy görcsösen markolásszuk. Én is nehezen teszem túl magam rajta, mert akivel hetente többször is, azzal furcsa a soha többé semmi (de ma már legalább segít a facebook, nem tűnhetünk el egymás mellől nyomtalanul). Csak a szívet kell megzabolázni és minden szokható. (Azért, ha összefutunk egy bevásárlóközpontban, mosolyogni fogunk egymásra, ugye?)

Egyébként, ha komolyan meg akarjátok bántani a szüleiteket, de nincs merszetek melegnek lenni, a legkevesebb, amit megtehettek, hogy művészi pályára léptek. Nem viccelek. Művészetből nem lehet megélni. A művészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet. De, ha mégis belevágtok, üljetek le és beszéljétek meg velük (meg a barátokkal, barátnőkkel is. meg mindenkivel, aki joggal aggódhat értetek. és viszont) Mondjátok bátran el, hogy a művészet a lelket táplálja, az Isten szerelmére! Énekeljünk a tus alatt! Táncoljunk a rádió mellett! Meséljünk történeteket. Csináljuk mindezt olyan jól, amilyen jól csak tudjuk. Csodálatos jutalomban lesz részünk. Alkotni fogunk valamit.

Ez arról jutott eszembe, hogy...