SZÓLÁNC ASSZONÁNC ROMÁNC ZOMÁNC RONDARÁNC | Vers

megfontolatlan szavak-vakon-kondíciós szólánc,
máskor hallgatag mássalhangzós asszonánc
asszociáltan alliterál, alakuló románc
köztem és köztem, karcos kiégetett zománc,

poem.png

rondaránc rajtam, tüdőm hörög, etűdök
gépnarancsra, talán örökre eltűnök.
attitűdöm költői, eltűnődöm a nőkön,
tököm bödön, benne dNS-sel dúsított vízözön.
a versemet azt nem, de a pénzemet elköltöm
minden hónap utolsó slam-csütrötökön,
sikert sikertelenségre nem halmozok, csak szórok,
csak szólok, hogy én néma srácból lettem szónok.
leuralnak a klónok kánonba arrogánsan,
Normális Selejtek sportszerűtlen gánccsal:
lánccal lelket lefogni; szitokszó durrogásban,
hibát látni bennem, de soha senki másban,
piás egzisztenciám: bánat, pohár, ivás.
a fájdalom a létezés, a fájdalom az nem vitás:
egy rothadó húsból kifordult entitás,
lomhán bomló test, csontok, és semmi más.
identitást vesztve, mérgező oxigént lélegezve,
lassú égést produkáló bolyongó elme
egy eszme mögé bújva. romló molekulák tánca,
egy zombi pincér kínálja és nincsen ezüst tálca.
a szépelgés csak álca, az utálatba mártok,
a pennám varázspálca, illegális átok
rátok, mert ti csak majdnem felebarátok
vagytok ezért köztünk végtelen mély árok.
nem várok a jóra, megismétlem kétszer,
míg megírom ezt a rímet is remegő kézzel,
nem várok a jóra, rápattintok egy dzsóra,
mert már régóta nem kísért a múzsám csókja,
egy kísértet csupán, folyton folyvást csak kísérget,
kiéget belülről, ez okoz lelki sérvet,
tehát nem várok a jóra, nem számítok sokra,
a politikát rábízom a butáskodó okosokra.
kaptam már sakkot, meg sokkot, de nem okozott gondot,
amíg omlással korrekt osztással tömtem a bongot
direkt defektre, hogy az effektje miatt legyek elszánt,
mer a sok álszent megbélyegzett, meg velem nem egyszer elbánt.
versem fellélegzett, levetettem maszkjaim,
maximális respekttel a sorok szómaszlagjain
szörfözni, flegmán flangálni, lengén lángolni,
pengén táncolni, meg a zöldes-lilát tolni,
lehetőséget keresni az ingyen kapott lében,
leírni a füvezést ezerféleképpen,
ezért félek éppen, hogy csak ez marad képben,
csalódások, valóságok, és a szívem színe ében,
már sose vagyok ébren, bár most se bánom ezt,
nem fixálok meg semmit, úgy hagyom a fennakadt lemezt,
esztétizált erkölcsöm az nincsen, bizonyítja egy rekesz tény,
de amíg anyám igen, én nem lettem keresztény,
élősködni élő ősökön szégyentelenül,
elvárásnak megfelelni szépen - emem ül! –
eladni a vágyaim, luxus bölcsőből csöpögő méz,
szabad hajléktalan, vagy talán lakással szabad bölcsész,
önrészt fizetni a létemre, vajon meg lesz-e a holnap,
hogy nem tetszik az élet, csecsszopóként ki gondolta volna?
megaszívószállal a negatívat szopom manapság,
én már nem akarok látni, jól esne a vakság.
boldogság? vakság! vakság? boldogság!
boldogság – vakság, vakság – boldogság.

2013. március 8.

Címkék: vers