Ott tartottam, hogy a rendezési "módszerem" ötös alappillére a bizalom, a tempó, az önfejűség, a hit, s a meglepetés/meglepődés. Gavalléros lendülettel átsiklottam azért két fontos összetevőn, hiszen ezek nélkül aztán tényleg sohasincs Cziczó-rendezés: a kétségeim, s Anikó. Most ezeket részletezem. 5+2! (Azért mulatós lesz - aki érti!)

Bizalom. (Kölcsönös!) Talán tudvalevő, hogyan is működik a mi színházunk: önkéntes, műkedvelő, ingyen, szabadidő, csak a színház stb. A kulcsszavaink. Az, hogy ezekkel a "feltételekkel" milyen előadásokat hozunk létre, már egy másik kérdés. Én úgy gondolom, értékes, magas színvonalú,  bárkivel szemben vállalható, minőségi bemutatókat tartunk. Lehet vele vitatkozni, de az, hogy hat éve csináljuk töretlen, sőt növekvő érdeklődés mellett, mégis csak mellettünk szól. Nos. Amikor nekivágunk egy feladatnak, tudjuk, hogy nem valutaalapú folyamat vár ránk. (Nem pénzért csináljuk, hogy érthető legyen!) Hogy ilyen feltételek mellett, az általam nagyon is kedvelt hatalmas tempóban, rengeteg önreflexióval, otthoni felkészüléssel, hirtelen váltásokkal valaki meg tudjon felelni az elvárásomnak, nos, az rizikós. Ezért fontos, hogy már a szereplőválogatásnál tudjam, az alkotótársaim végig kitartanak mellettem, az elképzeléseim, ötleteim mellett. S itt jön a fontos másik szó: kölcsönösen, azaz higgyenek bennem! Mit mondjak? Jórészt megtalálom a jó partnereket. Másképp nem is lehetne! Ha meg nem jön össze, szerintem hamar belátom. Főleg mostanában. Ja, s végül még egy fontosság: magamban is maximálisan kell bíznom. Mert ha nem hiszek határok nélkül a megvalósíthatóságban, elveszett minden. (Volt ilyen. S szarul is éreztem magam.)

Tempó. Fentebb már írtam sok mindenről, amiből következhet, hogy nem nagyon van idő a finomításokra. De hogy őszinte legyek, nem is nagyon hiányzik! Magamban teszek helyre mindent. Az agyam olyan sebességgel képes pörögni, amit még magam is nehezen tudok követni néha. Hát hogyan várhatnám el másoktól akkor? És mégis! Sok-sok megalkuvás, kérés, fenyegetés árán, de általában működik, s fénysebességgel valósulnak meg a megálmodott képeim. (Szerintem ez a legcziczósabb jellemzője a rendezéseimnek, amúgy.)

Önfejűség. Nálam makacsabb ember nem sok lehet a pályán. Pedig még egy laikus is tisztában van azzal, kik is azok az igazi rendezők, ugye? Nagyon nehezen engedek az igazamból. Ami néha nem is igaz, mégis, amikor az egészet nézzük, pásszentos lesz. Valójában nem kedvelem ezt a tulajdonságomat, de tény, hogy enélkül nem tudnám megvalósítani magam. (Ez így nagyképű, de ez van. Szmájli?)

Hit. Egyszerű, nem? Amikor kipattan a fejemben az első szikra, már akkor minden sejtemmel elhiszem, hogy ez jó lesz. Hogy érdemes! S olyan jó látni a végeredményt, amiről álmodtam, amiket mozaikokból raktam össze a fejemben! (S elég rossz szembesülni a kudarccal. De ebből van kevesebb, hálistennek!)

Meglepetés/meglepődés. Szeretem meglepni a nézőt. Meghökkenteni! S nem, nem a látványos hirtelenségekről beszélek, hanem az érzelmi durranásokról. Amikor az ember elhiszi, hogy ez édes kis semmiség, majd durr, bele a képébe a durva valóság! De a legjobb, amikor az alkotótársaim élik át először ugyanezt. S megérzik a lehetőségét az általuk közvetített csodának! Nagyon szeretem. S szeretek meglepődni is. Amikor a színész valami olyat tesz, amire sohasem gondoltam volna! Amikor egy szó úgy szólal meg, amire nem számítottam! S a legeslegkedvesebb meglepetés, amikor a nagyon mélyen elrejtett titokra valaki rájön a nézőtéren. Szeretem ezt a játékot. (Kár, hogy kevesen értik! Vagy jó?)

Kétségeim. Ez azért általánosabb alkotói melléktermék. Igen, be vagyok szarva, hogyan is lesz. Nagyon. Hogy miért? Szerintem az én aggódásom speciális: a mai napig nem tudom elfogadni, hogy a suttyó vidéki srác képes valami olyat csinálni, amit csak nagyon kevesen. Hogy hallgatnak rám általam nagyra értékelt emberek. Ma sem hiszem el, hogy rendező és író lett belőlem. Mert olyan szép álmom volt ez fiatalként!

Anikó. Nélküle nem lennék az, aki most vagyok. Vele értem el mindent, ami Fészek Színházként van jelen a köztudatban. Együtt vagyunk a Fészek Színház. Támogatóm, segítőm, kritikusom Ő. S ami a legfontosabb: a szubjektív ugyanolyan súllyal van jelen a közösségünkben, mint az objektív. És Anikó az egyetlen, aki szinte teljesen érti, mit is mondok. És most ne szavakra, mondatokra tessenek gondolni! Valami sokkal mélyebbre. S ez így kerek.

Hm?