Ez az írás most nem a heti témához kapcsolódik, de engedjétek meg nekem, hogy megosszam veletek ezt a kis eszmefuttatást, amin sokat gondolkodom mostanában.

Néha megkérdezik tőlem: "Te színész vagy?" Ilyenkor felmegy bennem a pumpa. Lenyugtatom magam, és lassan elmagyarázom, hogy van ez: Nem, nem vagyok színész, ez egy amatőr társulat, nagyrészünk nem akar színész lenni, nem kapunk pénzt, de vannak profi színészek, blablabla.
És igen, ez így is van. Nem akarok színész lenni. Néha még azt is csodálom, hogy sikerült rávennie bárkinek, hogy színpadra álljak. A Cziczó-módszer, ugye. De ennyi, a Fészek Színházban eltöltött idő után azért akarva-akaratlanul kialakul bennem egy kép magamról, és kérdéseket kezdek magamnak feltenni.

Tisztában vagyok a képességeimmel. Középszerű színésznek tartom magam, vagy még gyengébbnek. Nálunk szinte mindenki jobb nálam, a maradék kb. egyenlő velem, és csak nagyon-nagyon kevés emberről merném kijelenteni, hogy tudok jobban játszani, mint ők. Néha elszomorít ez a gondolat. Négy év, könyörgöm! Négy év, és azt látom, hogy szinte ugyanolyan vagyok a színpadon, mint amikor kezdtem. Nem fejlődöm. És itt jön a nagy kérdés: Hogy lesz valakiből színész? Ez már akkor eldöntött dolog, amikor valaki megszületik? Már akkor benne van a tehetség, vagy ezt később tanulja meg, az élete során? Nem tudom, mindenesetre nem igazságos ez az egész.

Mert én szeretnék jó lenni, próbálkozom, valahogy mégse olyan soha, mint ahogy szeretném. Mért? Hiányzik belőlem valami, amit lehetetlen pótolni? Ha így van, az élet igazságtalan. Azt látom ugyanis, hogy emberek pillanatok alatt képesek felemelkedni. Van, akire egyből azt mondják: Te jó színész vagy. Pedig nem is nagyon tett semmit. Rám sose mondanák ezt, beleadhatok apait-anyait, lehet életem legjobb alakítása. Ami szerintem egyébként 2011-ben, Zalamerenyén volt, amikor kötéllel a nyakamban játszottam saját magamat. Hányszor mondtam már, hogy legalább ez az egy szerep megy… Végül is ennek örülnöm kellene, nem? Van, aki még saját magát sem tudja eljátszani.

Valamiért mégse tudok örülni. Igazságtalannak érzem az életet. Én megrekedtem a kispályán, másnak meg egy csettintés, és a határ a csillagos ég. Persze nem kellene, hogy ez zavarjon, mert nem akarok színész lenni, de nem segíthetek rajta, amikor tapasztalom ezeket, mégis elszomorodok. És jön a kérdés, hogy akkor mért vagyok itt? Hmm. Az emberek. Az egyedülálló közösség. Az élmény. És igen, persze, a színpad is, ahol viszont azt érzem, hogy nem vagyok jó, és ezen se isten se ember nem változtat.
Ahhoz, hogy jó legyek, újjá kellene születnem. Azért elég szomorú, hogy egy így felépített világban élünk: egyeseknek azonnal megy, másoknak minden akaratuk ellenére se. Kegyetlenek voltatok, istenek. De mit van mit tenni. El kell fogadni. Megtörténik a csoda, és egyszer majd kitűnök a középszerből? Egyszer majd kiemelkedek egy előadásban? Egyszer majd, ha visszanézem magamat felvételen, nem fogom azt érezni, hogy egy bolond beszél a színpadon? Még küzdök.

Ha meg nem sikerül… Hát, akkor marad a nézőtér.