Coming soon...

Magyarok. Ancsi ezt a témát szeretné feldolgozni első (ha az Iluska2 munkabemutatót nem számítjuk) rendezésében. Amikor hallottam, kicsit szkeptikus voltam. De csak egy nagyon rövid ideig.

A magyarság, magyar öntudat stb. kérdésében én a középutat képviselem. Elítélem a „magyarok a világ legjobb népe, a legokosabb, legtehetségesebb, legősibb stb..." felfogást ugyanúgy, mint az „itt minden rossz, innen el kell menni, itt csak szenvedés vár ránk" felfogást. Ugyanolyan nép vagyunk, mint az összes többi, van, amiben jók vagyunk, van, amiben rosszak. Természetes persze, hogy az ember a saját országával elfogultabb, de az elfogultság nem jelent elvakultságot. Ha erről van szó, véleményem szerint akkor van dolgunk ostoba emberekkel. Azokat pedig nem szeretem.

36.JPG

Bizonytalanságom csupán 1-2 napig tartott, mert hamar rájöttem, hogy Ancsi nyilván hasonlóan gondolkodik, mint én, az meg azért alapvető elvárás, hogy a saját történelmét valaki ismerje. És ez a téma nekünk (bár a nekünk akkor még nem teljesen az volt, mint most) testhezálló volt. Elkezdtem hát olvasni. A legfontosabb, amit leszűrtem, hogy nagyon furfangos nép volt a magyar. És makacs is. Ha elhatározta, hogy valami kell neki, akkor azt megszerezte. Így a Kárpát-medencét is. És még jogot is formált magának, merthogy mi volnánk Attila leszármazottjai, aki ez a föld régen volt. Így már jogosan irtottuk ki vagy fosztottuk ki az itt lakó népeket, és telepedtünk le. Megkérdőjelezhető, hogy ennek az eseménysorozatnak a magyarok voltak a pozitív szereplői, de most már mindegy, itt vagyunk, ez a mi hazánk.

Beleszoktunk és beleszerettünk ebbe a témába. Jóval több lehetőséget rejtett magában, mint gondoltam. Be tudjuk mutatni, hogy mennyire nincsenek tisztában a magyarok a történelmükkel, és mennyi hülyeség terjed, amit magunkról elhiszünk. Ezeket legjobban így, ebben a vicces formában lehet feldolgozni, amiben mi fogjuk. A történetváz már kész. Persze a történet mellett legalább olyan jelentősek a karakterek. Ők is úgy lettek kitalálva, hogy kicsit bemutassák, persze felnagyítva, milyenek ma a magyarok. Én az anarchistát játszom. Azonnal beleszerettem a karakterbe, mert az én személyiségemtől sem áll messze a lázadás. Persze nem ennyire. Amíg én azért lázadok, mert jogosnak érzem, és mert zavar, hogy a társadalmi normákat, szabályokat az emberek nem hajlandók megkérdőjelezni, akármennyire értelmetlenek is azok, a karakterem azért lázad, hogy lázadhasson, mert semmi nem felel meg neki, ami épp van. Csak az, amit ő szeretne. Én nem teljesen vagyok ilyen, de azért ahhoz épp eléggé, hogy közel álljon hozzám a karakter, hogy szívből eljátszhassam. A magyarokra szerintem nem annyira jellemző a lázadás. Inkább lehajtják a fejüket. Ha tegyük fel a szomszédban két idős, elmebeteg nő ordítozik egymással, akkor a magyar befogja a száját, és eltűri. Az lesz a „lázadó", a „rendbontó", aki szólni mer. Ha egy iskolában, munkahelyen értelmetlen szabályt hoz valaki, akkor szintén az a természetes, hogy befogjuk a szánkat, és (mivel még a saját munkatársainkban sem bízhatunk meg) maximum az otthon biztonságában merünk tiltakozni, de kicsit még ott is félve, a hangunkat lehalkítva. Semmit nem merünk egymás szemébe mondani, az ember háta mögött bezzeg vidáman felvállaljuk a véleményünket. Ha pedig megkérdőjeleznek minket, a legritkább esetben ismerjük be, hogy hibáztunk, ehelyett inkább a visszatámadás, a sértett fél más érvekkel való elnyomása, vagy pedig a menekülés, a kihátrálás a konfliktusból a jellemző. Ilyenek a magyarok, sajnos kevés a kivétel, ezért a „magamfajták" vannak negatívan megbélyegezve. Engem ez nagyon rosszul érint, ezért áll hozzám közel nagyon ez a szerep, a színpadon végre kiadhatom magamból nagy bánatomat. Részben. Illik hozzám a karakter, összetartozunk. Már most nagyon szeretem. És ő is szeret engem. Hamarosan ti is megláthatjátok. Az a gyanúm, nem sokan fogják szeretni a karakteremet, de aki így gondolja, az szegje meg a jó magyar szokást, jöjjön oda nyugodtan, és mondja meg a szemembe. Nem fogok megsértődni.

Nyáron az utcákat róttuk, kérdéseket tettünk fel embereknek a magyarságról, a magyarokról, amiből lett egy házi interjúfilm. Sajnos nyilvánosságra nem hozhatjuk, mert ha nyilvánosságra hozhatnánk, akkor nem lenne mit nyilvánosságra hozni. Ezért ehelyett következzen bónusznak valami még ennél is jobb. Következzen Papp Gábor Zsigmond zseniális retrófilm sorozatának negyedik filmje, a Magyar retró. Az egész film nagyon tanulságos, és hihetetlenül élvezhető, csak ajánlani tudom, de ha az olvasónak nincs ideje végignézni (na igen, idejük sincs soha a magyaroknak...), és valami ahhoz hasonlót szeretne látni, amit mi csináltunk, ráadásul ami leginkább a témához illik, tekerjen a film végére, 1:15:35-höz, és onnantól nézze a stáblista kezdetéig a filmet. Ennél többet én se tudnék mondani.

Címkék: magyarok