"Ember voltam" - Színészélmények

2013. február 15. - A nép ellensége

Nem voltam (vagyok) nagy rajongója Ibsennek. Még A nép ellensége sem tántorított el ellenérzéseim határozott kifejezésének hangsúlyozásától. (De hülye szavak!) És nem értettem, Tamás miért akarja annyira ezt az előadást. De ezen a februári estén valami megtörtént.

Ember lettem.

jan_anep1.JPG

Dr. Stockmann és apósa

A huszonöt év alatt, amit a színház vonzásában töltöttem, sohasem rajongtam magáért a szereplésért. De mindig volt az az indok, amiért hajlandó voltam színpadra lépni. Túl nagy vagyok pedig oda - ez is lehet színpadtagadásom egyik oka. Könnyen leleplezem magam a karakter mögül kipislantva, s ez nagyon zavar.

A nép ellensége Stockmann családjában a főhős apósát alakítom. lassan már egy éve. Sosem éreztem jól magam Kiil Márton bőrében. Csak azért vállaltam, mert nem volt más. Szerencsére olyan pici a szerep, hogy senkinek sem tűnik fel igazán, ha téblábolok abban a kétésfél jelenetben. Ráadásul tizenvalahány évvel vagyok idősebb a lányomnál, huszonegynéhánnyal az unokámnál, s vejem bátyja egy hónappal öregebb nálam - ha a színészeket nézzük. Lehet ilyet? (Simán!)

A kezdeti időkben ráadásul a technikát is én kezeltem - plusz a próbaidőszakban párhuzamosan rendeztem egy másik előadást - , onnan kellett berohannom a színpadra, ami nemigen adott lehetőséget a belehelyezkedésre. Szóval mentegetem a menthetőt, hm? Az idei évadban persze sok felmentésem már nincs, az előtérben várakozok a többiekkel. Akik kifejezetten nagyszerűek a színpadra lépve.

Nekem eddig ez nem jött össze.

Ám ez az előadás más volt. Két hónapja nem játszottuk - Józsiék lebabáztak -, így kikerülhetetlen volt a felújító próba. Tamás (Barabás, a rendező) feszült arccal, szigorú tekintettel, felemelt hanggal nyitott (a próbán), erre mi, az alattvalók csak röhögcséltünk, lazáztunk, mit tagadjam: fegyelmezetlenek voltunk. És az egész próbán. (Idővel Tamás is csatlakozott hozzánk.) Régen élveztem ennyire színpadi játékot! És a sok hülyülés közben mégis azt éreztük, hogy ez nem rossz. Jókedvűen mentünk haza, s jókedvűen érkeztünk az előadás délutánján. (Bandi volt kicsit mukfurc, a zinfluenzia, ugye!)

És 7 óra 7-kor elkezdődött. Nem dübörögve, de nyugisan, persze a szokásos pontatlanságokkal, mégis szokatlanul magabiztos megoldásokkal, s feszültség nélküli kinti készülődéssel. (Azaz: vidám előtérrel.) Majd jött a népgyűlés, az előadás legeslegjobb rendezői megoldása, s olyan lett, de olyan, hogy még én is elirigyeltem!

És következett utolsó, harmadik színre lépésem. Jaj, de izgultam! Jánnal vagyunk ketten a jelenetben. Ő nagyon elkeseredett, én elég alávaló vagyok. (Szerep szerint, na!) Csend lett. Éreztem, hogy valami van! (A levegőben?)

És hirtelen, minden átmenet nélkül megszűntem én lenni, csak az öreg bőrgyáros állt a helyemen, láttam őt kívülről, éreztem, utáltam, féltem tőle, mert egy ember volt ő. Én. Együtt. Izé... Azt hiszem, ez a színház. Ezt átélni! (Katarzis vagy mi?)

Kösz, Tamás.