Szerintem még az életemben nem dolgoztam annyit, mint idén a táborban. Ez inkább engem minősít, mint a tábort, de attól még így érzem. A munka volt előtérben, és mindenki kivette a részét belőle.

8 táboron keresztül végignézhettem, hogyan változott meg a prioritás a Fészek Színházban. Itt az emberek színházat akarnak csinálni, együtt, közösen. Anno régen inkább egy önmegismerés, magunk felfedezése volt/lehetett a fő vonal, mindezt a színházi előadásokon keresztül. Azonban mivel egyre jobb előadások születtek, az igény is megnőtt mindenkiben, hogy csináljunk ennél jobbat. A határ amatőr, és profi színház között kezdet elmosódni.

Idén el is lett törölve. Egy nagy cél volt: E:mese. Nekünk kellett kitalálni, ki ő, mi ő. És mi minden született ilyen szabad értelmezésben!

Kettő jelenetet ki kell emelnem. Anikó saját csapatmunkája, és a két lány, Nanni és Carolina (C-vel, nem K-val!)
Nem emlékszem, hogy lett volna ennyi mozgás, tánc, szavak nélküli kifejezés valaha bármely táborban. Erre idén ez a két csapat olyat csinált, mintha mindig is ezzel foglalkoztak volna.

De kezdjük azzal, amit elsőre tapasztalhattam meg: Anikó fantáziája és a csapat, ami színpadra vitte. Pár próba alatt, amit véletlenül láttam, azt gondoltam, hogy egy paródiát akarnak csinálni (utólag voltak, akik azt is mondták, hogy ez az volt). Lisztes arc, szemetes zsákból készült bikini, mindezt full-komoly arccal. Elvileg nevetnem kellett volna. De nem tudtam. Senki se tudott. Megdöbbentően gyönyörű volt. Sikerült azonnal kikapcsolnia az agyamat, és magával ragadnia. Nem kerestem értelmet, nem kerestem logikát, egyszerűen élveztem az érzelmi hullámvasutat, amire felültettek.

Tovább nagyon nem is lehet írni az előadásukról, mert szinte értelmetlen. Tovább magyarázni, hogy miért volt szép olyan értelmetlen, mint hogy elmagyarázzuk, hogy miért finom a fagyi, vagy miért jó a rántott hús.
Vannak dolgok, amik egyszerűen gyönyörűek, és amit Anikó csapata összehozott, az az volt.

Tehát, kicsit térjünk rá a lány duóra: Nanni és Carolina. Bár az intenzitása nem volt olyan ütős, mint az előző csapaté (egyszerűen kevesebb ember kevesebb energiával rendelkezik) de helyette sokkal elegánsabb és nőiesebb volt. Sőt, megdöbbentően nőies volt. Nem konkrétan a két szereplő, hanem az egész. A téma, a kivitelezés, a mozgás, a díszlet. Rajtuk keresztül betekinthettem egy nő lelkébe. Mit mondjak, megindító volt.

Miért ezeket emeltem ki? Ezek az előadások fognak engem elkísérni hosszú időre. Ezek egy kicsit megváltoztattak engem. És csak ezekért már megérte eljönni a táborba.

Persze ugyanígy az összes többi része is a hétnek. A többi előadás. Az egész E:mese. Hogy ezek hogyan hatottak rám, az meg már egy másik blogbejegyzést érne meg.