á fai gé nyét kér jüke lő reje lez ze

Színház az egész világ, s vers+ritmus hétköznapi életünk. Persze csak keveseknek adatik meg, hogy mindezt összegezzék egy-egy jól sikerült egészben. Vasváron jártam, immár tizedszer (tíz év alatt), s rájöttem, én otthon vagyok ott, ismerem a kisutcákat, az ízeket, a hangokat, a megszokott május eleji eső sem ért váratlanul, annál inkább az új feladat(kör). Versmondókat zsűriztem.

Annyira jókor jött a felkérés! Éppen szomorkodós életszakaszomban csináltam a semmit, amikor Georgina hívott, hogy menjek! Mentem. A hetedik alkalommal megrendezett versfesztiválon középiskolásoktól hallgattam verseket, majd zsűritársaimmal értékeltem őket. Élmény volt. Egyrészt - végre - megismerhettem Nagy Gáspárt, aki megihlette ezt a rendezvényt. (Pluszban névadója a vasvári műv.háznak, ami igazából egy csillogó gyémántpalotája a magyar kultúrának.) Másrészt kipróbálhattam valami újat.

Nem szeretek zsűriként tetszelegni, életemben másodszor vállaltam ilyesmit. Nem jóleső érzés eldönteni, hogy mi a jó, s mi a rossz. Mert ilyen nincs. Aznapi forma, hangulat, érzékenység stb. van. És szubjektum! De nincs mese, valakinek ki kell mondania a döntést! Kimondtuk. Hárman ültünk a szépruhákban pompázó középiskolások előtt, meghallgattunk mindenkit, közben jegyzeteltünk, pontoztunk (kaptunk versmondókra szabott értékelési kiskátét!), aztán meglepően azonos véleményeket felvonultatva kialakítottunk egy sorrendet.

Bár voltak különbségek ítéleteinkben, a lényeget tekintve annyira nem álltunk távol egymástól. (S valahogy összejött az általam preferált sorrend is, de erről majd lentebb írok.)

Vasvár egy csodás hely. Minden értelemben. Szeretek megérkezni, ott lenni, s szomorúan jövök el onnan. Pedig magyar ésszel nagyon nem passzolok oda. Hiszen a hétköznapokban azt hallom, hogy a bal és a jobb mára nagyon távol került egymástól. (Mert oldalak lettünk!) Kérem szépen, Vasváron ez valahogy másképpen van. Hiába az ésszel irányított kulturális különbségek, a lélek valamiért összetart bennünket. (Ez a bejegyzésem legfontosabb mondata!)

Mondom: már tíz éve!

Remélem, máshol majd olvashattok a fesztivál egészének részleteiről, mert az eredmény nem annyira fontos - erről már beszéltem. De azok a pillanatok, amiket csak akkor és ott élhet át az ember, pótolhatatlan és elmondhatatlan élmények. Ezekért a mosolyokért, könnycseppekért érdemes elpocsékolni a semittevésre is felhasználható drága időnket. (Ezért érdemes élni, na!)

A III. korosztályt, azaz a középiskolásokat zsűriztük hárman. Bár voltak - várható - megingások, nagyon is elégedett voltam a felhozatallal! Eleve outsiderként ültem be az értékelők asztalához, hiszen a versmondóktól elvárható "merevség" helyett engem a színház érdekelt. A produkció! 

Nem nagyon foglalkoztam a szempontrendszerből megtudható előírásokkal, s lássatok csodát, mégis csak aszerint döntöttem! Ugyanis a másik oldalról megközelített értékítélet is ugyanoda fut ki: a vers és a verselő szimbiózisából megszülető érzékenységére.

Tetszett, hogy a feszengést elősegítette a kötelező Nagy Gáspár versek sora, hogy aztán jöhessenek a szabadonválasztottak. Jöttek is. Volt részem néhány csodálatos pillanatban, s egy alkalommal csodában is.

Az már magában egy különleges élmény volt, ahogy a hormontúltengésben feszülő kisfelnőttek, elegánsan kirittyentve, verseket mondanak átszellemült arccal, zengő - vagy éppen elhalkuló - hanggal. Jó, néha fogalmuk sem volt a sorok értelméről - vagy fordítva? Nekem nincs fogalmam kortársaim gondolatainak dekódolásáról...? Nem, nem. "Én" értem "már".

Inkább gyerekek még ők, akik próbálnak kilépni a babaruhából, mert már rohadt szűk nekik, de fogalmuk sincs arról, mibe lépjenek bele. (Próbálok sután költői lenni.)

 

Négy különleges fiatallal találkoztam.

Két fiatalember, a feszengve is magabiztos Kósa Dániel, és a lehengerlő fizikummal is gyermekien érdeklődő tekintetű Tegyi Kornél nagyon hatásosan, s helyenként érzékeny kábított el engem (is). Nekem a legtökéletesebb versmondást mégis egy hölgyemény, Baj Bianka ajándékozta, aki már a kötelezőknél is teljesen lenyűgözött, de amit a Karinthyval művelt, az tényleg ritka egy pillanat volt. Ilyen koncentrációt, játéko(sságo)t, fegyelmet és lazaságot egyszerre ritkán lát a magamfajta színházi ember is, nem hogy egy laikus. Csúcs! (Ennyit írtam értékelésemben.)

S volt maga a csoda. Knezics Elizabetnek hívják a lányt, aki teljesen elvarázsolt. Jó, nem ő volt a legjobb versmondó, hadart, egyszer bakizott is, talán még az öltözete sem volt megfelelő - a szempontrendszer egyik fontos sarkpontja ez! -, bár igazából fogalmam sincs, hogy nézett ki, mekkora volt, milyen a haja stb. A hangjára emlékszem, a szemeire, a két kezére, s arra a valamire, ami áradt belőle. Na, ez a megtanulhatatlan.

Csodálkoznék, ha az elkövetkezendő évtizedekben nem találkoznék még vele az ország színpadain! (Mert hogy ott a helye, az nem kérdés!)

Hm.

 

A végeredmény egyébként ez lett a zsűri közös értékelése alapján: a legjobb Kornél, aztán Dániel, Bianka és Elizabet. Nekem tetszetősnek és vállalhatónak tűnik ez a sorrend.

 

Ennyi volt. Lehet, hogy nem szerettem meg (jobban) a versmondást, lehet, hogy nem tudott mélyebbre rángatni ez a kötött, testtelen forma, mégis örülök, hogy ott lehettem, s örülök, hogy sikerült elcsípnem néhány színházi pillanatot. mert az az én közegem. A lírám csendes. (Nagyon csendes.)

P.S. Nem hiszitek el, de megint találkoztam egy "el nem kért" bemutatóm legendájával. Tök jó, hogy használják a színjátékszövegeimet, de miért nem lehet erről szólni? Úgy szeretek füligérővigyorral büszkélkedni!