Vannak színdarabok, amik olyan hatással bírnak, hogy utána sokáig képtelenség megszólalni. Egyszerűen azért, mert a saját hangunkat, mondatainkat éreznénk megjátszottnak. Egyébként is miért lenne értelme véleményt alkotni a saját szavainkkal a darab témájáról, ha maga a mű sokkal kifejezőbben és összefoglalóbban már ezt megtette helyettünk?  A Gyenge vagyok című előadást így éltem meg.

 A háromszemélyes dráma elején egy kialakult élethelyzetbe csöppenünk. A férfi együtt lakik anyjával, betegesen labilis lelkiállapotban, egy realitásoktól elszigetelt lakásban, amikor jön egy lány és behozza magával a valóságot.

 A szimbólumok, amikkel az előadásban találkoztam, a zene, ami fokozta az érzelmi azonosulást, a darab egésze igazából hozzásegített egy szerintem fontos megértéshez. Olyan viselkedésekkel, magatartásokkal találkozunk, amik látszólag elítélendők, de ha egy kicsit jobban belegondolunk, vagy inkább beleérzünk, észrevesszük, hogy ezeknek az attitűdöknek a magjai mindenkiben ott vannak.  Félelemnek és gyengeségnek hívják őket.

 Tudom ajánlani a darabot mindenkinek, aki olyan viszonyokba, összefüggésekbe látna bele, amik talán még nem tudatosultak benne. Ez nem csak egy közvetítő, de szembesítő dráma is egyben.