Mi jár a fejemben? - karakterek és mi

 február 17. - csütörtök

A próba elkezdése előtt beszélgetéssel kezdünk, múlt hét óta foglalkoztat a kérdés, hogy miért voltak ennyire hasonlóak az otthoni jelenetek? Miért mindenki ugyanazt, illetve hasonló képet mutatott az otthonáról? Mint kiderül nagyon hatottak egymásra, páran, látva egymás jeleneteit, amíg rájuk került a sor újat találtak ki, vagy átdolgozták a saját ötletüket. Ami amennyire jó, annyiban rossz is. Hiszen egyrészt nem mindenki azt az otthonképet mutatta, amit eltervezett és kitalált, így nem tudtuk meg, hogy számukra milyen ez a világ, másrészt viszont kiderült, hogy mindenki számára van ebben közös nevező. És ha hajlandóak voltak ezt az alapvetően kiüresedett légkört a színpadra tenni, akkor minden bizonnyal igazságot is találtak benne.

Ma a személyes élményeinket karakterekbe forgatjuk át. Összedolgozzuk magunkkal és általunk kitalált emberekkel a saját szövegeket. Az első emlékkel kezdünk. Különböző informatív adatokat (életkor, foglalkozás, nem, családi háttér stb.) teszünk egymás mellé, majd azok alapján kitaláljuk, hogy az adott életeket milyen emberek élhetik. Milyen tulajdonságaik vannak, hogyan viselkednek? A feladat pedig ezeknek az embereknek az életre keltése, milyen gesztusaik lehetnek, melyik mozdulatban mit fejezhetnek ki, miben mi mutatkozik meg? De nem elég úgy viselkedni, ezeknek az embereknek beszélniük is kell, el kell mesélniük a mi történeteinket, mint a sajátjukat. A feladat összedolgozni a saját szövegeket a kapott karakterrel. Hogyan illeszkedik hozzá, hogyan válik a részévé, hogy lesz ez izgalmas, kap esetleg többlet jelentést? A feladat lényege a játékos karakterteremtés mellett az ötletelés is, a fantázia használata. El tudunk-e képzelni papírra vetett, egy-két vaktában ellőtt tulajdonságot és meg tudjuk-e őket jeleníteni? Szabadjára tudjuk-e engedni a fantáziánkat, esetleg létrehozni számunkra izgalmas embereket, közösen, mindezt úgy, hogy utaljon a valóságra. A feladat eleje bár nem kíván többet, mint mondani pár életkort, foglalkozást, lakhelyet bonyolult egyensúlyozást kíván valóság és alkotói fantázia között. Nincsenek igazából megkötések és a csapat fokozatosan kap rá a feladatra, azonban akik ebben se képesek aktívan részt venni, ott valószínűleg a későbbiekben is nehéz dolgunk lesz.

A játék után jön a neheze. Először mindenkinek le kell írnia az első kudarcélményét kiemelve a fontosabb pontokat – ez segít átgondolni a történetet és később még szükség lesz rá. Majd mindenkinek, mint önmaga kell előadnia, de nem civilként kiállva, elmesélve a sztorit, hanem előadva. Keresni pár rá jellemző gesztust, a fontosabb pontokon tudatosan használni, saját hangsúlyokkal és saját hozzá fűződő viszonyt hangsúlyozva használni. Milyen vagyok én és mit jelent számomra az első kudarcélmény? Képes vagyok feldolgozni és szembenézni vele, vagy a mai napig nyomaszt? Hogyan válik ez színházi élménnyé, hogyan sikerül ezt átadni, nem a történetet, hanem annak lényegét, azt amit jelent a számomra? A nehézkes kezdés ellenére meglepően találó és lényegre törő megoldások születnek. A dolog szépsége az, hogy a saját gesztusok használata keret által nem kitalált, véletlen mozdulatok is a feladat részévé válnak. De két ilyen elvétett mozdulat között van különbség: tétlenségből vagy a keretek pontos ismeretéből fakadnak?

Ugyanakkor ez a két feladat azt is kiadja, hogy kinek milyen elvétett, civil mozdulatai vannak, valamint, hogy mennyire képes saját, illetve kitalált formákat használni, ki miben érzi otthonosan saját magát? Ha önmagát kicsit átalakítva kell a színpadra mennie, vagy ha bele kell bújnia valakinek a bőrébe? Esetleg saját gesztusai is csak kitalált mozdulatok és nem jelentenek többet, mint az idegen formák?

Az utolsó gyakorlat bár nem konkrétan színészi feladat, segít tágítani a gondolkodást és a fantáziát. Kiosztjuk a leírt kudarcélményeket, mindenki megkapja valaki másét és azt kell előadni, egy tárgy segítségével. Egy olyan tárgy használatával, ami segít kifejezni, többlet tartalommal ellátni az adott szöveget, ami kifejezi annak lényegét. Ami egyszerre jelenít meg valamit konkrétan és látja el többletjelentéssel. Nehéz feladat, hiszen pontosan kell tudni elemezni hozzá a szöveget, megtalálni a jelentését és ahhoz keresni egy kifejező tárgyat, majd azt használni. Azért nehéz ez a feladat, mert kétfajta gondolkodást igényel: rendezőit és színészit. Nem elég jól megjeleníteni a szöveget általunk, hanem kell tudni annyira kívülről nézni, hogy tudjuk, mi az, ami képes még hozzáadni valamit.

De hogy miért adom ezt fel? Mint mondtam az a célom, hogy mindenkinek megkeressük a saját formáját a saját gondolataival kibélelve, mindenki azt tudja képviselni, amit gondol a világról és amilyen ő, az előadásba bele tudja tenni saját tapasztalatait. Ehhez viszont ezeket meg kell tanulni kifejezni és nekem is meg kell tudnom, hogy ki, hogyan viszonyul bizonyos témákhoz és hogy hol tart magával kapcsolatban. És ebben az értelemben itt nem számít, hogy ki, miről, mennyit és mit tud, hiszen minden színpadra vihető és amíg valaki ezt akarja és komolyan gondolja, addig ezeket meg is fogjuk találni. Csak nem mindegy, hogy direkt vagy indirekt módon.

Ma is adok „házit”: figyelni kell a körülöttünk lévő embereket, megragadni azt, aki érdekesnek mutatkozik számunkra és megmutatni. A gesztusait, a viselkedését, a jellemét és kitalálni hozzá egy történetet. Ha leültetnénk mit és miért mondana? Majd pedig velük átkanyarodunk a jelenetekhez.

Érthető, hogy valakinek elképzelhetetlennek tűnik, hogy hogyan lesz ebből Iluska, de jól haladunk. Erről árulkodik az is, hogy igazából nem tudtunk végezni a mára tervezett feladatokkal. Szerettem volna átkanyarodni jelenetezésre, illetve annak felvezetésére, de az, hogy nem maradt rá idő azt jelenti, hogy a csapat egyre inkább igyekszik alaposan dolgozni, idő kell egy-egy produkció létrehozására és lassan a róluk való beszélgetés is beindul. És már most születnek színpadot, szerepet, előadást kívánó produkciók és úgy tűnik, hogy a csapat nagy részének van is hozzá akaratereje. Erre nagy szükség van és elszántságra, hiszen érzékeny terepen járunk, senki nem szeret magáról beszélni, szembe nézni magával és a problémáival, mivel bizonytalan dolgokat szül. De szerintem ez az egyetlen egy dolog a világon, ami képes szülni és létrehozni tartalmas pillanatokat és embereket. Akaraterő.

Címkék: próbanapló