„….furcsa álma volt" - énekelte Kóbor János az OMEGA együttes 1977-es lemezén.

Ugyanennyi idősen kerültem a Fészek Színházhoz. Fontos-e az idő? Talán. Mindenesetre minél régebbről jön (az idő), annál több megszokás rakódik rá az emberre. Akár a vízkő. Úgy volt (gondoltam), hogy besétálok és játszom. Megszabadulva a saját társulattal járó, már terhes feladatoktól, lazán, könnyedén.

Aha. Aztán beleütköztem a generációs félelmekbe, Attila (Cz.) másfajta életszemléletébe (lényeges, mert a darab készítés módja más lett, szoktatnom kellett

szívemet a zajhoz, mert nyüzsgőbb, felpörgetettebb a ritmus az otthoninál).

Az Iskolapéldánál könnyen ment. Talán mert nagyon akaródott, talán, mert Elemérben

volt mélyen valami barabási (világfajdalom). És talán Bandival, és Verával is könnyebb volt. Mára vízkövesedtünk, tüskésedtünk. Zsófi picit más. Vele találkoztam először, megismerkedésünk kedélye azonban nála is tompult. (hol egy Calgon?) Mátéval a nyár óta közeledtek álláspontjaink. Tolerálódtunk. Iván Ivánovics Medius-szal egy hullámhosszon vagyunk. Hogy miként, hogyan, nincs rá magyarázat. Működünk.

A TI abszurdan reális mese. Más. Más, mint azok a darabok, amiken keresztül eddig üzentem (mert ezért csinálok színházat. a mondandóért, a mondandó csomagolásáért, meg a saját jókedvemért.) Ez adatott negyven felett. Csinálhatok 50 szereplős, élőzenés előadást (juhé!) és mesét is. Miket még sosem. Ez jó. Akkor meg mi a baj?

Hát tudom én?

Nyáron kezdtük a TI-t. Táborral, melynek első fele oldott volt és jókedélyű (a három hölggyel – és Bélával is – könnyű. helyünkön kezeljük egymást, felnőttesen), másik fele feszült és harapós. Azt bizton láttam, hogy ez a mesevilág érdekes. Nézni is, csinálni is. Aztán jött a nyárkitolódásos ősz: a munka, a privátum, a sokszor torzó próbák.

A magamra utalva levés. Amit nem szeretek. Közösen gondolkodva alakulgatnék. Ehhez szoktam (ugye, már megint). És a színházon kívüli időbe alig szuszakolható bele a színház (fontos az idő, mégis).

A darab (köszi, író) szuper mondatait csak mostanság hallom meg. Így ütősebb, mint leírva. Eddig a szövegkönyv, az öltözés elterelt. Már tudok rácsodálkozni. Örülök Árminnak, a találkozásos jeleneteknek. A színésztársaknak.

Akkor?

A Fészek változott. A színpad nem, az most is menhely. A benne élők változtak, a körülmények. Felnövés van folyamatban, szembesülés a „kinti” élettel. A ló meghal, a madarak kirepülnek. (?)

Holnap premier. Várom, különösen az utánát. Leülni valahová és nézni, hallgatni a többieket. Már megtanultam a csendet.