2007. január 31-én találkoztunk először. Egy hangoskodó, egyfolytában idétlenül röhögő, de kedves tekintetű, (sima!) hosszúhajú lány ücsörgött velem szemben a művelődési házban, Bugyin. Sok lány, néhány fiú. Vidéki gyerekek. Hogy hívnak? - kérdeztem a soron következőtől.

 

Vera. Sipos Veronika.

 

15 éves volt, elsős gimnazista. Érezte a színpadot. (És értette a nyelvet, amit beszélek!) Ezt láttam az első pillanattól fogva. Szinte mindent megoldott elsőre. Vera ügyes - mondogattam magamban. Aztán meghozta Bandit. És berasztásodott. (Akkor még csak lájtosan.) Jöttek a szerepek - másmese, Ezerszín, Romantika -, érett a lány. S érett a kapcsolatunk. Pedig távol volt még tőlem. Két év után majdnem abbahagyta. Majdnem. Fogalmam sincs, mi tartotta ott, a csoportban. Mi tartotta mellettem?

 

De onnantól kezdődött szerelmünk. (Ugyanazt szerettük! A színházat.) Komolyodott a kapcsolatunk. És komolyodott Vera is. A Körforgalom volt a (következő) mérföldkő. Először említette meg más is a tehetségét. Észrevették. (Naná!) Akkoriban futott egy kétszereplős mesejátékunk - Népmesécske - , lekötött előadásokkal, csak a másik szereplő lelépett. (Én maradtam.) És Vera lett a beugró. 4-5 alkalommal játszottuk, egyszer még pénzt is kapott érte! (Eggyel pedig még tartozom, azt hiszem.) A lányomat játszotta. Igen. Mintha!

 

Vera a lányom. Úgy néz ki, az egyetlen marad(?). Annyira közel sosem engedett, de mégis szoros a kötelék. (Ezért hiszem, hogy sosem lesz véres szakításunk, ahogy az általában megszokott mifelénk.) Sokat tanultunk/tanulunk egymástól. A művészet megítélése erősen szubjektív állapot. Úgy hiszem, szereti azt, amit én csinálok. Le sem tagadhatná a cziczóiskolát! A Műkörömmel érkezett meg a váltás. Búcsú Bugyitól négy év után, megérkezés a „nagy” Fészekbe, az első díjak (színészi alakításért!).

 

 

Simán beilleszkedett a pestiek közé. Pedig biztos félt! A Fémben volt beugró, az utolsó négy nyári előadásra. (Beugrásokkal kezdett.) Egy próbával úgy megcsinálta, hogy senki sem hitte el neki. Somának is tetszett. (Talán a játéka is, haha!) Együtt sírt velünk Merenyén, a búcsúelőadáson. 

 

Tényleg sírt? Remélem! Mert Vera megközelíthetetlen, kiismerhetetlen, megfoghatatlan. Nem beszél. Nem tudhatunk róla semmit. (Én talán valamennyit... De nekem könnyű, láttam, ahogy lányból nő lett.) Zárkózott. Misztikus. Sokat képzelgek róla. Milyen lehet? Miket gondolhat? Néha megijedek, mikor olyat látok, ami nem passzol az (általam) elképzelt Verába. (Elképzelt Vera - tök jó név lenne!)

 

De szívem mélyén tudom (hiszem), hogy különleges ő. (Lila lélek.) Nagyon tehetséges. Kreatív, gondolkodó ember. Gyors, és szófogadó. Kevesen értik azt, amit én gondolok a színházcsinálásról. Sok beszéd, kevés akció. (Ahogy a színpadon is.) Vele félszavakból értjük meg egymást.

 

Az Iskolapélda volt a nagyvízválasztó. (Távol otthontól.) A TI [Terra Incognita] pedig a beteljesülés. A megérkezés.
(Nyulassy) Attila is szívesen "használja" Verát - naná, megaalapanyag (PS: Iluska, iluska.wb) -, s (Barabás) Tamás is vinné új darabjába. (Ki nem?)

 

Valaki mondta egyszer, hogy könnyű a Verá(ék)nak, mert annyit próbáltuk azokat a jeleneteiket. Igen. Háromszor! Egyszer beszéltünk róla, és sokat röhögtünk. Aztán megint csak sokat beszéltünk, és végigcsináltuk szövegkönyvvel. Aztán egy teljesen mást csináltunk meg, persze sokat beszélgetve. (És szövegkönyv nélkül. Elég gyorsan kitanul egy szöveget.)

 

Vera figyel rám. És én figyelek rá.

 

Hogy miért jó a színpadon? Mert oda született. Tehetséggel érkezett. És képes tanulni. Akár néhány szóból is. Ezer arca van, s képes "munkára" is, ha arra van szükség. Drámai alkat. Sírni, szomorkodni, megijedni, félni lehet tőle. Ugyanakkor van benne egy komika is. (Elég mélyen.) Ha úgy adódik, előhozza magából, s könnyesre nevettet. Amúgy egy kaméleon. Nincs tapasztalata, nem vett részt "oktatásban", de figyel. Mindenre és mindenkire. De a legfőbb erénye: az alázat. Színpadon innen és túl. (Próbákra, előadásokra órákat utazik. Gyakran éjszaka, egyedül. Például.)

 

Amúgy sokat nyavalyog. Pikírt néha. Nem szabad komolyan venni! (Néha engem is átver.) Az arcát kell nézni. Olyan szép! (Vera nagyon szép. Csak nem szereti. Magát?) Nagyon félek, mi lesz jövőre. Végez a sulijával, felnőtt. Várja az élet. Marad velünk? Reménykedem. Ebben nem segíthetek. (Ebben nem.) Szeretném ismerni a fölnőtt Verát. A feleséget. Az anyát. Az alkotóembert. A bölcsen visszaemlékezőt. Nem akarok nélküle lenni! (Nem tudok nélküle élni. A színházban sem. Az életben sem.) Ragaszkodom hozzá, mert kíváncsi vagyok rá. Ő tett kíváncsivá. (Azt nem értem, hogyan lehetséges, hogy sohasem kapott tőlem cziczódíjat!)

Olyan jó lenne tudni, hogy valamikor, a messzi-messzi jövőben, megteszi-e vajon?

 

(Nyolcat mond a hétre?)