2011. november 14. - Iskolapélda

Koncentrálni. Talán ezt a legnehezebb elérni, hogy ott légy a színpadon, figyelj, tudd, hogy mi történik veled, másokkal, a nézőkkel és tudj reagálni, ne csak legyél, hanem tudd is, hogy mit csinálsz. Rég volt Iskolapélda, más Iskolapélda van most, úgyhogy erre most talán még nagyobb szükségem van, mint eddig. Megvan, figyelek, ott vagyok és mégse.

Rég volt Iskolapélda és ez nem vicc. Előadás előtt azzal poénkodok, hogy tuti be fogok menni egy jelenetbe más jelmezben, más kellékkel, más szöveggel, abszolút oda nem illően. És... Majdnem. Két szlovákos jelenetet sikerült összekevernem. Amikor épp teremtettem Tamással a hozzá szükséges családi hangulatot odaszólt, hogy ez egy másik paróka ám... Egy jelenetet majdnem lekések, két helyen viszont azt hiszem egész jól korrigálom két partner szövegtévesztését, egyszer pedig meglepődök a saját szövegemen... Szóval olyan az egész, mintha ott lennék, de mégsem. Mint amikor az ember egy félálomból próbál felébredni.

Ismerős az előadás, de mégsem az. Van jelenet, amivel még munka, az egy dolog, az nekünk dolog – lássuk be nem próbáltuk agyon. És van az egész, amivel pedig nekem van dolgom, hogy ismét reflex legyen az előadás, hogy ne lepődjek meg saját magamon, hogy milyen vagyok benne, hanem benne legyek, hogy a testemből jöjjenek dolgok, hogy a testemből jöjjön az, hogy melyik jelenet után mi van és ne kelljen gondolkodnom rajta, mert akkor másra nem jut annyi energia.

Hogy mi kell hozzá? Pár összpróba, hogy beüljenek dolgok, hogy az enyém legyen, hogy benne legyek. Persze az már nincs. Úgyhogy majd valahogy. Egyelőre nincs ötletem. Legalább a monológom megvan, a többi is csak nem érzem, nem az enyém.