Már a felkészülés alatt bennem volt, hogy talán most dugom el utoljára a két kis rongybabát a dobogó alatti titkos gyerek- és színészösvényen vagy éppen búcsúölelést adok hőn szeretett Stella-jelmezemnek, utoljára öltöztetem be Bandit bunkó popsztárnak, aki buta mint a seggem. Volt egy kis kollaborációnk a bal oldali takarásban - egymás öltöztetőnői/öltöztetői voltunk. Emlékszem az első előadáson még mennyi köszönömöt elsuttogtunk. Aztán megbeszéltük, hogy öt előadásnyi időre előre szóló köszönetet mondunk, amit az ötödik előadást követően meghosszabítunk. Tökjó kis szerződés, mondjuk végül nem kellett sokszor frissíteni... Jó volt szó nélkül, precízen segíteni egymást.

26-án is tök büszke voltam magunkra, jó előadás volt ez, csak egykét incifinci kis észrevehetetlen bakikával. Megvolt Zoltánnal az eddigi legnagyobb verekedés, csak úgy röpködtünk a színpadon. Akciófilmesen.

Aztán jött az utolsó jelenet. Hogy mi volt ott? A vége. Ha akarjuk, átsiklunk a végső bakin. Ha akarjuk, röhöghetünk rajta... De el nem felejthetjük. (én legalábbis)

Nem nyekerológ akart ám ez lenni, hanem színészélmény.

Még csak annyit, hogy remélem, megérte látni ezt a kis bonbonosdobozt annak, aki látta és mindenkinek jutott legalább egy kevés finomság. 

(Most, hogy belegondolok, ez a második kérészéletű díszdobozos előadás - gondolok itt a szépséges ékszeresdobozunkra, a Három nővérre. Najó elég. Ez már nem is ide tartozik.)

 

fotó: GIME