Kell egy csapat! [Czattigyöngye] - Kati

„Csak a szépre emlékezem…” Hétfőnként társulatunk tagjait mutatom be ebben a rovatban.
A Fészek Színház alkotóit. Fiatalokat főleg. Ő és én. Személyeskedés következik:
ahogyan én láttam/látom őket. 
(Néha a színház is szóba kerül, ígérem.)

 

Katiról már sokszor írtam. De sosem elég. Az 'Iskolapélda' premierjén találkoztunk először. 2010. november 27-én. És majdnem majdnem lett belőle. De nem engedtem! (Milyen jól tettem…!)

Andai Kati. A legismertebb név színházunkban. (Wikipédiás és IMDb-s!) Hogyan lett társulati tag? Azt mondta, hogy az. Kijelentette. Szokott ilyeneket: azt mondja, hogy így van. És úgy lesz.


Martina (Gyenge vagyok) 

A 'Gyenge vagyok' drámai anyaszerepével kezdődött. Nem írom le még egyszer: tessék elolvasni! Csodálatos volt végigélni azt a próbafolyamatot. (Azóta sem volt még csak hasonló sem.) Nagyon megszerettük egymást.

Erről is sokat mesélhetnék. De egy élet is kevés lenne hozzá, s a szavakat összeguberálni sem könnyű. Mert nagyokat használnék csak. (Szavakat.) Úgy érdemes csak róla beszélni! Beszélnem.

Tiszteljük a másikat. (Kölcsönösen. Ritka az ilyen, mi?)

Nem ismertem találkozásunk előtt. Hallottam róla, s hallottam őt sokat. Facebookoztunk, úgy kerestem meg: "Kedves Kati, Cziczó Attila vagyok, a fészek színház vezetője. előre elnézést, hogy egy ilyen "fiatalos kommunikációs csatornán" keresem meg, de ez egy ilyen világ. (és más elérhetőséget nem találtam, haha) nem leszek rövid, de az elején tömören néhány szót megkeresésem lényegéről: január végére készülünk egy háromszereplős drámára, amiben egy háromgenerációs család szereplőinek életét mutatjuk be: a húszéves lány, a negyvenes apa, és a hatvanas nagymama. ez utóbbi szerepre szeretném megnyerni!" Stb... (Ezt írtam neki.)

Válaszszavaiból éreztem, hogy sikerült meggyőznöm. (Saját hangjával szinkronizálva hallottam a leírt mondatait.) És tényleg. Nem volt egyszerű, de megszereztem.

Annyira nem ismertem őt, hogy egy történetet meg kell itt osztanom. A [Gyenge vagyok] próbák alatt sokat beszélgettünk. Ez is új volt: kérdezett. Nagyon sokat. (És azóta is. Hiányzik, ha nem szólít meg.) És a beszélgetések mondatfoszlányaiból összeállt a kép: Kati férje Keleti István. Nem mertem megkérdezni. (Ancsit küldtem oda hozzá.) És tényleg! Igazam volt. A semmiből jöttem rá. Megéreztem.

A színpadon Kati egy csoda. Varázslat. Igazi színésznő. Színpadon kívül is. Ha vége a próbának, akkor vége van. Ő megy. És senki nem szól. Tudjuk, hogy így van. Mert nem lébecol. Ezerrel csinálja. Ha kell, tíz órát is ott van. (Pedig az nagyon sok.) Tekintélye van. Féltem is tőle az elején: hogy mondjam meg neki...? Nagy levegőt vettem, és eldadogtam: ne így. És azt mondta: . Elfogadja a vezetésem. Szeretem rendezni. Egyszer rászóltam, hogy ne színészkedjen. De hát színész vagyok! – nevetett vissza rám. De nem színészkedett. Pedig hogy tud!
Nem értette a 'Gyenge vagyok' egyik jelenetét. Túlságosan elvont lett. Ezért megcsináltuk real-ben. Életszerű valójában. Akkorát alakított, hogy majdnem átkomponáltam az egészet! Hiába: a kisujjában van a „szakma”. Pedig hivatásként űzi. Szerelemként.


Rossz (TI [Terra Incognita])

A színpad nekem maga az álomvilág: hiányzik, mégis inkább jobb beleképzelnem magam. Játszóként kevesebb (siker)élmény ér. Eddigi életemben három volt: egyszer Carnevál hercegeként Dugóval énekeltem a 'Dorottya' búcsúelőadásán. Egyszer Zsófi Másájához fordultam Csebutikinként. És egyszer Zoltánként néztem hosszan-hosszan Katit, aki akkor éppen Rossz volt. (Terra Incognita mestere.)

Katit látványosan - vagy direkt - nem veszi észre senki. Nem említik. Pedig annyira kilóg a mi társulatunkból (is!), hogy csak a vak nem látja! Visz mindent. És mindenkit. Aki mellette szerepelhet, szárnyalni kezd. A társulat is mélyen hallgat – miközben remegő lábakkal, de nagyon-nagyon tiszteli mindenki. (Talán ezért?) De kimondani nem akaródzik. (Bandi az egyetlen. Áriákat zeng róla.)

Kevés ember véleményére adok. (Művészi ökörség, vagymi.) Kati az egyik. Ancsi az első. És még néhány. Egyikük megnézte a TI-t, s kíváncsian vártam, mit mond. A drámáról valamit. De két embert emelt ki a szereplők közül. Jánt és Katit. Előbbit különlegességéért, Katit zsenialitásáért. Tehát igazam van…

Kevés ekkora tálentum található magyar színpadokon, mint Andai Kati. És szerepel a drámáimban, rendezhetem őt, meghallgat, sőt, egy színpadon lehettem vele - mi kell még? Biztos elfogult vagyok vele. (Ki nem lenne?)

Az a röhej, hogy sohasem láttam színházban. Csak nálunk. Mégis úgy érzem, hogy mindent láttam tőle. Azt is, ami még csak most jön. A közel ’s’ távoli jövőben. Mert ennek sosincs vége. Sohasem lehet vége!

Mostanában készült al a 'nem/más'. Kamaszdráma. Akart játszani a fiatalokkal. A pályakezdő műkedvelőkkel. Megszenvedte. De amit kértem tőle, megcsinálta: tanít. (Színt és játékot.) Van egy monológja. Szeretek monológokat írni. (Szerintem minden drámaíró szeret.) A gond az, ezekkel a hosszú magányos szövegekkel, hogy olvasni könnyebb, és olvasva mind szebb, mint a színpadi megvalósításban. Általában. De Kati valami olyan emberi tisztasággal teszi magáévá mondataimat, hogy a szívem is összeszorul. Értelmet ad az írás szépségének és gyötrelmeinek.

Ezért is szeretem. Jó sokszor leírtam, mi? Ez egy szentimentális blogbejegyzés lett. Nem véletlenül.

Találtam egy barátot. Egy anyát. Egy szerelmet.
Magamat találtam meg benne.
Összetartozunk.
(Úgy örülök!)


Mamma (nem/más)