2012. április 14. - májlájt

A szombati Májlájt premier nem csak egy kezdet, hanem a próbafolyamat vége is. Nagyon szerettem dolgozni rajta. Örülök, hogy végre eljutottunk idáig, de közben tudom, hogy hiányolni fogom az elmúlt öt hónapot. Persze lesz még vele meló, de ezt az intenzív foglalkozást mégis csak lezártuk.

Orosz Balázs (fotó: Gime / gime.hu)

Na de nézzük az előadást. Rég játszottam már, de ugyan úgy izgultam előadás előtt, mint eddig mindig. Na jó, kicsit jobban. Ha valaki megtudná (hehe), hogy húsz percen keresztül, legalább ötvenszer ellenőriztem, hogy mind a négy kellékem a helyén van-e, akkor biztos idegbajosnak vélne. Aztán elvonultunk a csapattal, hogy készüljünk a közelgő eseményre. Itt már sikerült egy kissé megnyugodnom, és el tudtam kezdeni koncentrálni arra, amit csinálni fogok. Aztán lement az előadás kezdetét jelző fény. Nem kicsit kezdtem el azon izgulni, hogy vajon mindent megjegyeztem-e, amit Attila instrukcióként mondott, hogy megvan-e minden kellékem, hogy tényleg a jelmez-nadrágom van-e rajtam, hogy nem krepált-e be a zongora, hogy… Aztán egyszer csak beléptem a színpadra.

Nem állítom, hogy minden úgy ment, ahogy elterveztem, de nagyrészt sikerült megvalósítani azt, amit akartam. Persze volt néhány masszívan gáz pillanat is, mint mikor az egyik jelenetet Máté (Ádám) alig tudta elkezdeni, mert a vak sötétben egy hatalmas puffanás kíséretében mellé ültem a kanapénak, és ő ezt igen mulatságosnak vélte. Mivel akkor még csak villogtak a neonok, ezért a nézők, hála Istennek nem valószínű, hogy láttak ebből bármit is, de én egyszerre akartam sírni és röhögni. Aztán az egyik jelenet közepén Bellát leVeráztam, amiért ő elég furcsán nézett rám, én meg furcsán rá, mert észre sem vettem, hogy rossz nevet mondtam. Akkor, hirtelen, ezeket a kisebb-nagyobb bakikat katasztrófának éltem meg, de örülök neki, hogy a helyükön tudtam kezelni őket, és mostanra már csak vicces sztorik maradtak.

Remélem sok Májlájt lesz még. Egész jó dolog vámpírnak lenni…