"Nem lehet mindenkié a kút, a forrás.
A boldogság csak cseppenként méretik.
Gyakran másfelé sodorja a tolongás,
máskor hiába koptatja térdeit
az ember." (Búth Emília: Öröm)

Ez kedvenc verseim egyike. Különbözni annyiban különbözik a többitől, hogy írója életem része. Falumbeli. Az édesapja volt gyerekkorom egyik misztikusa, sofőr az állami gazdaságban - ahol felnőttem -, s kinek autóján sokszor kéretlenül odapofátlankodva utaztam a gabonatáblák között. Első kötetére közel 40 évet várt. Megérte. Benne van szinte minden. Például a közösen megélt idő. Emília 20 éves korától tolókocsihoz kötötten él. Mi tudjuk. Aki olvassa, annak mindegy.

Persze, értem én is, hogy a mű a lényeg, nem aki írja. Színészként is elég, ha a színházban néznek, nem akartam sose, hogy huszárok igyanak a cipőmből! Pláne pezsgőt.

Mégis, a 11-i zsűrizés óta, kíváncsi lettem. A miértekre.

A többiekkel csodálkoztunk rá az alkotásokra. A legjobbakban és a legelfelejtősebbekben gyorsan dűlőre jutottunk. Az is világosnak tűnt, honnan vétettek a minták. A többi: kérdésre kérdés. És semmi megnyugtató válasz. Csak tapicsk könyékig a masszában.

15-20 évesek. A rendszerváltás után születtek. Számukra a számítógép és –mondjuk- Orbán Viktor öröktől létező. A világvége hang(ulat) tényleg csak életkori sajátosságuk? Vagy…? Csak cukor nélküli kávé? És leredőnyözött napsütés?

( A versekben) kizárólagos az én. A magánbánat. Öröm miért nem? (jó, alig) A köz, a körülöttük lévő világ(unk) miért sehol? Szülők, barátok, ebihalak, csalitosok? Miért csak elhagyó szerelmek? Elhagyottnak lenni jó?

Miért, hogy nemigen bírnak a nyelvvel? A nyelvünkkel. Hát akkor miben él a nemzet? A szavaikból gyerekkorom szétugrált, kusza boglyája épül. (többnyire) Bicsaklik a rím, a gondolat sérült ladikként sodródik, sokszor elmerül végleg.

Miért akarták nekünk megmutatni a … mijüket is? És egyáltalán, kinek mutatják meg amit írnak? Kivel osztják meg a gondolataikat? Kire hallgatnak? Kiket vezetnek? S hová? Mik a (zélet) céljaik? Vannak? Miként látják magukat? Miként látnak - például - engem? (A szüleik generációját.) Szeretnének-e ellesni tőlem(tőlünk) bármit is? Mit kellene(-e) nekem(nekünk) tanulni tőlük?

Felmentem a tetőtérbe, előkerestem a saját kamaszkori grafomániáimat. Bele-belelapoztam.

Nem lettem okosabb. A kérdések megmaradtak.