Napok kérdése és megtartjuk az „In my life – hogy mondanád magyarul” irodalmi pályázatunk felolvasóestjét. Mivel azonban egy ilyen alkalom nem úgy működik, hogy kiáll pár ember lehadarni a szerzők által papírra vetett betűket, ezért lassan nekünk is itt az ideje felkészülni első felolvasószínházi produkciónkra. A próbát már kiírtuk, rendezőt is találtunk az alkalomhoz – engem –, sőt az alkotók közül páran jelentkeztek is, hogy szeretnének részt venni az előkészületekben. Egyszóval minden a legnagyobb rendben. Már csak ki kell találni, hogy hogy lesz – a versengésen túl – izgalmas és érdekes ez az este. Persze, mi sem egyszerűbb – gondolhatná az egyszeri néző: csak be kell gyakorolni a szöveget, majd megfelelő sorrendben kiültetni a felolvasókat, a konferálónak kitalálni pár jópofa poént és már meg is vagyunk. A dolognak mégis van egy nem elhanyagolható nehézsége.

Munkácsi Eszter, Stossek Balázs, Barabás Tamás

Egy felolvasás ugyanis nem a rendezői koncepcióról, a színészekről, vagy az anyag újragondolásáról és átértelmezéséről kell szólnia, hanem a műről. Esetünkben pedig hatványozottan így van, hiszen a pályázat kiírásával középiskolás diákoknak szerettünk volna lehetőséget biztosítani arra, hogy kipróbálhassák, megmérettethessék írói képességeiket – jelentkeztek is szép számmal olyannyira, hogy azzal a papírmennyiséggel, amire elfértek a beérkezett művek simán megnyernénk egy papírgyűjtőversenyt, de még az is lehet, hogy ha fatüzeléssel lehetne fűteni a Jemolt, akkor ellenénk belőle télen. Fektessünk le egy alaptételt: attól, hogy felolvasunk egy verset/novellát/drámát, attól az még nem fog semmiről se szólni, csak a megfelelő hangsúlyokkal, ritmussal és gesztusokkal. Ha viszont csak külsőségekkel akarnánk fogalmazni az öncélú formalizmus lenne, szóval most is úgy kell dolgozni, mint a színháznál: a gondolatból, a mögöttesből kell megfogalmazni a szöveget. Következésképpen ezen az estén is meg kell találnunk azt, hogy miről szól a felolvasandó pár sor – vagy bekezdések végtelen tömege. És máris ott vagyunk, ahol a part szakad: ha elolvasok egy verset akkor – jobb esetben – az nekem valamit jelenteni fog, ami valószínűleg nem azonos azzal, amit a szerzője értett alatta. Persze alapvetően nincs azzal semmi baj, ha a verset, amit fiatal költőnk egy romantikus és kedves szösszenetnek szánt, azt mi egy marcona és mogorva ember utálkozós leszámolásaként értelmezzük. Az már egy másik kérdés, hogy vélhetően fel lesz háborodva, mondván ő nem ezt írta. És végül is joggal teszi ezt, hiszen ez az este róla és a művéről szól, nem a mi zseniális ötleteinkről. Ha jobban meggondolom, tulajdonképpen tehetetlenül ülök a gépem előtt, a rendezői koncepció és az írói szándék között kétségbeesetten őrlődve és nem tudom mihez kezdjek ezzel a rengeteg anyaggal.

Hogy ez miért nincs így, és miért hülyeség a fentebb leírt gondolatmenet? Felelevenítve a középiskolás irodalomórákat, egyik kedvenc pillanatom az, amikor a tanár elkezdi lediktálni a verselemzést – már ez a szópárosítás is abszurd: verselemzést diktálni – azzal nyitja mondandóját, hogy „itt a költő arra gondolt, hogy...”. Erre mondta azt Arany János – az agyafúrtabb és tájékozottabb diákoknak stabil alapot biztosítva egy esetleges, az irodalomtanár ellen kirobbanó forradalomhoz –, hogy „gondolta a fene”. A költő nem gondolt semmire és ha gondolt is, pár lírai kép elolvasásából vajon mennyi esélyünk van rájönni, hogy konkrétan mi járt a fejében? – és lehet, hogy jobb is, ha nem tudjuk, hogy Petőfi alkoholmámorában, vagy Ady két szifilisz begyűjtése között konkrétan miből fogalmazta meg a rímeit. Persze ennek is csak akkor van értelme, ha azt feltételezzük, hogy a költő/író egy tudatos lény, aki mérnöki asztal felett tervezgeti műveit – mindenkinek ajánlom figyelmébe Móricz Zsigmond naplóját, abból sok minden kitűnik, csak pont nem ez a vonalzózás. És ha tudjuk is, hogy mire gondolt a szerző, az nekünk miért jelent örömet, boldogságot? Elolvasni egy verset azzal a szándékkal, hogy József Attila agyában turkáljunk – amit egyébként megtett a neurotikusa – meglehetősen perverz gondolat. Közben verset vagy novellát olvasva az ember valahogy mégiscsak részese lesz a szerző világának, gondolatmenetének és általa érthet meg valamit magából, az alapján pedig a műből, a mű alapján a szerzőből, a szerző műve alapján ismét magából – de mindenki csak magán keresztül érthet meg valamit.

Hol is tartunk most? Valahol ott, hogy ezt a köztes utat kell megtalálnunk. Azt a formát és felolvasási módot, ami nem annyira szélsőséges, hogy egy teljesen szokatlan szituációba helyezve a verset/novellát/drámát elvonja magáról a szövegről a figyelmet, de közben van annyira erős és kifejező, hogy kibontja azt. Esetünkben ugyan van annyi előnyünk, hogy egy-két szerző is részt fog venni az előkészületekben, hogy megmondják, hogy mire gondoltak ők írás közben – de ez is csak úgy jelent valamiféle segítséget, ha elfeledkezünk a szerző és a tervezőasztal mostoha viszonyáról.

Szóval most ott tartunk, hogy nem tartunk sehol: egy olyan felolvasóestet kell produkálnia a Fészek Színháznak, aminek létrehozása során ugyanúgy nem úszhatja meg a szövegek értelmezését mint, ahogy eddig se, közben nem tárhat túlságosan szélsőséges, ugyanakkor túlságosan általános szituációkat és felolvasásokat sem a nézők elé, különben a pályázati fődíjért versenybe szálló művek nem tudnak megszólalni. Persze azt is vállaltuk, hogy az elbírálás az írott szöveg és nem a felolvasási mód alapján történik – ne érezze úgy senki, hogy hátráltattuk, vagy előnyhöz juttattuk –, de azért az sem árt, ha nem unatkozik senki, amíg a felolvasóestünkön ül és várja az eredményt.

Egyébként nem mindig olyan könnyű megtalálni ezt az aranyközéputat. Egy-két vershez már akadnak egész jó ötletek is, aztán majd kiderül, hogy mit szólnak hozzá a szerzők. És van egy érdekes keretjátékunk is ahhoz, hogy mindez egy kicsit színházi eseménnyé is tudjon válni. De ez úgyis a pályaművekről szól. Hogy azok milyenek lettek? Itt lehet őket elolvasni és egy lájk formájában véleményt formálni: inmylifevers.blog.hu