Engedjetek meg nekem egy kis személyeskedést.

Hétfőn az iskolában úgy vártak, hogy ha másnapra megtanulok Örkény Istvántól két prózát és azt elmondom egy (Örkény István évfordulója alkalmából rendezett) versenyen, akkor haza is mehetek megtanulni. Melyik az a diák, akit iskola mentes nappal, ne lehessen rávenni akármire. (Ráadásul így az irodalom dolgozatom automatikusan 5-ös lett.) Szóval hazamentem. "Mindig van remény" és "Az otthon" című szövegeket „tanultam” meg, Örkény egyperces novellái közül. Nem kell mondanom, hogy nem a tartalom fogott meg a két szövegben. Inkább a terjedelem.
De ugorjunk a megmérettetésre!

Nagy meglepetésemre találkoztam egy ismerőssel. Személyesen Cselle Gabriellával, akit a színházból ismerhettek. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy a ránk váró 4-5 óra kevesebb unalommal, feszengéssel fog eltelni. Az általam nyújtott produkció elég szórakoztatóan sikerült. Gabi számára legalábbis mindenféleképpen. Úgy tűnik, még nekem sem elég 1 nap a dobogóra lépéshez. De nem is az volt a cél, hogy megnyerjem! Iskolamentes nap, irodalom 5-ös, egy nagy piros pont az iskola részéről… Ez lebegett a szemeim előtt. Talán ezt még a Színházunk javára is tudom majd fordítani - egy két osztály látogatásával.

Érdekes volt látni, hogy a dobogósoknak, illetve a különdíjasoknak  - azonkívül, hogy persze jól artikuláltan, érthetően stb. beszéltek -, valahogy egy színpadi jelenlétük is volt. Mindannyian akarták, hogy nézzék, hallgassák őket. Akármelyiküket el tudnám képzelni egy klasszikus előadásban. Oda akarok kilyukadni, hogy ez a verseny sem állt annyira messze a színháztól. Van közös vonás.

Jó volt látni, hogy bőven vagyunk, akik mégis csak fontos dolgot képviselünk. Nem kell állandóan a negatív változásokon rágódni. (Jajjj a mai fiatalok…!) Csak körül kell nézni! Nézni, nézni, nézni... (Megnézni.)