- Színház.
- Színház?
- Színház.
- Színház?
- Igen, színház!!

Most, hogy végre sikerült megbeszélnem magammal a következő néhány sorom témáját, a következő aggaszt: erről csak néhány sort? Oké, ígérem, rövid leszek, kihagyom a gyermekkori Dzsungel Könyve élményeim hadát, a szenvedő hangvételben leírt kötelező iskolai színház-látogatásokon átélt unalmas óráimat, és az ártatlan nézők papírgalacsinnal való dobálását (jól van, még csak harmadikos voltam, nem kell engem rögtön lehuligánozni).

Szóval akkor színház. Mindenkinek mást jelent ez a szó, ez a fogalom, ez a hely. Van, akinek kéthavonta kötelező kínlódást a feleségével, van, akinek piedesztára emelt szent és sérthetetlen, csak az ultraintelligens közönség számára épült művészeti központot, van, akinek egyszerű szórakozást, van, akinek fölösleges pénznyelőt, és van még 7 milliárd emberből 6,999 milliárd, akiknek a színházról alkotott képéről, töredelmesen be kell valljam, fogalmam sincs. Az én értelmezésem szerint a színház nem több, de nem is kevesebb, mint egy kommunikációs forma, csatorna, esetenként szórakozás, kikapcsolódás. Egy “jó” (kinek mi a jó) előadás kérdés(eke)t vet föl, megmozgatja az ember fantáziáját, bizonyos dolgokról alkotott képének átgondolására – de nem feltétlenül megváltoztatására – készteti, a világról vélt elképzelését bővíti, formálja.

Hm. Nagy szavaknak tűnnek ezek, de had említsek egy példát, természetesen a saját repertoárunkból (ez a reklám helye is, ugye?): Gyenge vagyok. Egyszerre van színen a szülő-gyerek kapcsolat, a birtoklási- és hatalomvágy és az öngyilkosság, hogy többet ne is említsek. Ezek olyan “jelenségek”, amelyek minden embert érintenek – igen, jól írtam, az öngyilkosság is –, a színház, az előadás pedig egy inger arra, hogy ezekkel a témákkal magunkban, vagy közösen foglalkozzunk, elemezzük őket, így alakítva nézőpontunkat, személyiségünket.
Már nem is olyan misztikus a megfogalmazásom, ugye? Persze nem elhanyagolható a már említett szórakozás része sem, hiszen egy egy-másfél órás kabaré, mindenkit kizökkent az esetlegesen szürke hétköznapokból. Ki nem szeret nevetni?

Fontos-e a színház? Nekem igen. Sokaknak igen. Sokaknak nem. Egy könyv is elgondolkodtathat, szórakoztathat, ugyanígy egy film, a zene, vagy akár a sport. A színház csak egy forma, de nekem ez a forma tetszik. Rá tudok hangolódni, és örömmel látom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Kinek a pap, kinek a papné. Persze a föntiek (könyv, film, stb.) nem zárják ki egymást.

A Fészek Színház is egy kommunikációs csatorna, csak itt fiatalok és örökifjak, amatőrök és profik, gimnazisták, egyetemisták, közgazdászok és fuvarozók teszik föl a kérdéseiket egy kis kamaraszínházban, anyagi gondokkal küzdve bár, de lelkesen, szabadidejüket rááldozva, szívszerelemből, önmagukért és a nézőkért. Társulatunk tagjainak gondolkodásmódja, személyisége rendkívül eltérő; hogy egy közhellyel éljek: sokan vagyunk, sokfélék. A Fészek azonban összetartja ezt a színes társaságot: mindenkinek vannak kérdései, aggályai, mindenkiben ott van a kíváncsiság, az alkotás szeretete, a fejlődni akarás. Mi megtaláltuk a közös pontunkat, azt, amelyen keresztül ezekkel foglalkozni tudunk. Ez pedig a színház. Így mi, (legalábbis jómagam) nem csak magáért a színházért, mint intézményért vagyunk itt (azt is szeretjük, de még hogy!), hanem leginkább azért, mert a kérdéseink összekötnek minket. Ki tudja, lehet, hogy egy év múlva elválnak útjaink – azért ne tessék a kilépésemet ilyen reménykedve várni –, ha már semmi közös nem lesz bennünk – bár ezt kétlem. Ezzel csak arra utalnék, hogy számomra és sokunk számára a legértékesebb a mi kis fészkünkben a tanulás, a közös munka, a jó közösség; ez az, amit nem lehet pótolni egy “egyszerű” színházzal. (Mondtam már amúgy, hogy imádjuk a Fészek Színházat?)

Azt hiszem, ennyi. Ennyi? Ennyi. Tömören, röviden, az anekdotákat kihagyva. Ennyi? Nem. De hirtelen csak ennyi jut eszembe.