Csak a TV-ben láttam azt az 1974-es előadást, jóval később (mert volt, hogy kerülhetett színház a képernyőre!), fekete-fehérben. Ami lehetne alkotói elv is: hiába vagyunk sokszínűek, az érdekeink mentén előbb-utóbb eljutunk ugyanoda: Ti és Mi. Te és én. Fekete és fehér. És valaki(k)re mindig kiosztódik a szerep: A nép ellensége.

Ritkán játszott Ibsennek eme 1882-ben írt darabja. Fogalmam sincs miért. Pedig érthető, átélhető, izgalmas. Arról a '74-esről tudok, a Nemzeti Kamaraszínházában (tudjátok: Katona József Színház), Szinetár Miklós rendezte és Kállai Ferenc színészi mennybemenetele okán emlékszünk (?) rá. A Polgármestert Őze Lajos játszotta akkor, most a miénkben én. Őze örült volna, ha a színésztársai kedvelik úgy, ahogy nekem jutott, én pedig örülnék, ha az utókor megőrizne emlékében annyira, mint őt . S valószínű, hogy mindkét előadás az 1914-es fordítás alapján készült, újabbról nem tudok.

Furcsa lehetett játszani a szocializmusban. A becsületes, magányos hőst elnyomja a (tömör) többség. Az iskolában „olyan dolgokat kell tanítanunk, amiket magunk sem hiszünk". Bármire, ami arról szól, hogy javíthatna az emberek (és nem csak az egyes ember) élet(minőség)én, az a letorkoló reakció, hogy túl sokba kerülne, várjunk vele, talán később, évek múlva. A főhős képes kijelenteni, hogy mindig a kisebbségnek van igaza. Ugyanezekért furcsa játszani ma is. Az időtlen időszerűségéért. Ha felkavarsz egy tócsát, abból pocsolya lesz, egy közfürdőből nekiindulhat a forradalom, amely majd a szemünkbe vágja, hogy „a mi összes szellemi életforrásaink meg vannak mérgezve, s hogy a mi polgári társadalmunk dögvészes talajon épült".

Márciusban mutattuk be a darabot, néhányszor tudtuk csak tavasszal játszani. Remélem, jót tesz neki az érés! A színészek már tűkön ülve várják. Mert játszani nagy élvezet. A szerep-sorsok a mi sorsaink. Hajni sütijei pedig nagyon finomak.

Láttátok már?