2008-ben a Bugyi társulattal színpadra vittük a Romantikát, amiben én az Antikát játszottam. Teljesen mindegy, milyen darabról beszélünk, ha azt Bugyin csináltuk, akkor nagyon szorosan kötődik hozzám, a szívemhez. A cigánymesénk sem kivétel ez alól. A szép emlékek fel-fel idéződnek. Elővettük a fiókból, leporoljuk és kicicomázzuk.

A téma valószínűleg nem csak 7 éve illetve ma aktuális, hanem örök. Esetleg a felek változnak, de bűnbakkeresés mindig lesz. Gyakran találkozom olyanokkal, akik szidják a romákat, zsidókat, kínaiakat, négereket (persze nem egyszerre, de van miből válogatni), és még sorolhatnám. Minden, amit csak tudnak, a nyakukba varrnak, a világ „romlottságát" rájuk fogják. Ezekről az emberekről azt gondolom/az jut eszembe, hogy valamiért sértettség, saját életük tehetetlensége árad belőlük. Mert az életükkel nem foglalkoznak, mert az már melósabb lenne. Az ilyen embereket viszont könnyű befolyásolni. Milyen ironikus: ők azok, akik mondják, hogy az egész országot az orruknál fogva vezetik, miközben eléjük rakok egy mondvacsinált statisztikát, amire ők azt mellüket vágva hivatkoznak. Mert „persze, hogy a fehér ember is lop, de a cigány meg a néger arányaiban többet és jóval hajlamosabbak a bűnözésre". Ha nekem most olyan kedvem lenne és elég elszántságom, akkor csinálnék egy olyan diagramot, ami ennek az ellenkezőjét állítja. Ezt a „hivatalos adatot" gyorsan küldeném minden fórumra, hírportálra. Vajon változtatna ez valamit a helyzeten? Szerintem nem. Talán a roma képviselők vernék a vállukat vele a sajtónak. Viszont, akiben eddig is előítélet volt, abban eztán is lenne. Merthogy: „Ilyen statisztikát mi is tudunk csinálni..." Érdekes. Ami nekünk nem tetszik, azt nem fogadjuk el, hamisnak ítéljük, ami meg tetszik, azt meg istenítjük. De akkor mégis, hol van az igazság? Mert valaminek kell lenni. Az nem lehet, hogy minden, ami körülvesz, csak magam által elfogadott, értékrendemnek megfelelő. Én nem tudom a választ, de úgy érzem, egy kicsit elkanyarodtam a témától.

Szóval cigánykérdés ide vagy oda, a Romantikánk alakul. Nem telik el úgy próba, hogy ne jusson eszembe egy-egy részlet régről. Például, amikor előadás végén a sírásomat előidéző vietnámi balzsamot a szemem alá dörzsöltem, amitől még a meghajlásnál is folyt a könnyem (meg az orrom). Vagy amikor Kisgizának szerelmi lázban kértem a szívét. De attól nem félek, hogy mindezeket ne tudnánk überelni. Többen vagyunk és jobbak, mert hogy azóta sok idő eltelt. Komolyabb lesz meg színpadiasabb. Az, hogy melyik a jobb, egyrészt viszonyítás kérdése, másrészt szubjektív. A próbafolyamatokat mindig nagyon élvezem, de talán most még szívesebben gyakorlom a Pista szerepet:
„Elgondolkozós fajta lettem."