Olyan nagy divatja van mostanában a zenés színháznak. Majdnem az összes budapesti és vidéki kőszínház musicalek és operettek tömkelegének bemutatásával próbálja bevonzani a nézőket, felkelteni az érdeklődésüket. Merthogy a zenés színház szórakoztató, könnyen eladható, olyan mint egy forró nyári esti limonádé: csak úgy végigcsorog a torkon (persze tíz perc múlva ugyanúgy izzadunk mintha). Ebből a fene nagy nézőcsalogatásból rendszerint nagyon gagyi dolgok tudnak születni, olcsó poénok és olyan jelenetek tömkelege, amikről lerí: csak azért jött létre, hogy megteljen a nézőtér. Pedig a műfajjal nincs probléma – ilyen szerintem nem is létezik, hogy egy színházi műfaj "alacsonyabb" rendű lenne a másiknál (pedig sok színházi ember felhőtlenül citálja ezt a kifejezést, amikor például a musicalről próbál megnyilvánulni a maga műveltségével) – sőt, kifejezetten remek: egyszerre tud tartalmas és könnyed lenni, szórakoztató és még útravalót is adhat mondjuk egy jól felépített Chicago. Ezzel igazából csak az ötletemet akarom felvezetni. Az jutott eszembe, hogy milyen lenne egy Dallas-musical.

Gondolom mindenki ismeri a Dallast – nemrég egyébként újraindították a sorozatot Amerikában, Dallas 2012 címmel (Larry Hagman egyébként továbbra is zseniális mint Jockey), Magyarországon is lehet látni (bár a magyar szinkron csapnivaló sajnos). Az ismertségéből és népszerűségéből adódóan az első akadály a létrehozáskor a sokmilliós jogdíj lenne. Egyedül pont a már említett Jockey névhasználatának esetében nem lennének problémák, az idősebb Ewing testvért az eredetiben ugyanis John Ross Ewingnak hívják (néha lehet látni, amikor belép az irodájába, hogy az ajtajára írva: J. R. Ewing). Hogy hogy lett Jockey? A Ross nevet mi ugye Rossznak ejtjük, gondoljunk bele milyen lenne egy negatív szereplő, akinek a neve Rossz.

Szóval Jockey megoldva, a többi szereplő esetében akár még magyarítani is lehetne, vagy becézni. A címhasználatot is ki lehetne védeni egy jó ötlettel – persze akkor buktuk a Dallast mint figyelemfelkeltő kifejezést és mivel egy musical elkészítése rendkívül költséges (a zenekar kifizetés jelentősen meg tud dobni egy költségvetést) fontos szem előtt tartani, hogy könnyen eladható, reklámozható produkciót szülessen. De mondjuk írhatnánk fonetikusan: Dallasz – persze ez egy kicsit gagyi és az embernek rögtön a Móriczka Magazin jut róla eszébe.

A sztorit remekül össze lehet rakni pár izgalmasabb epizód összedolgozásával. Az persze nehézséget okozna, hogy a Dallas forgatókönyve nagyon profin van felépítve: egyszerre több szálon zajlanak az események, amik állandóan viszonyban vannak egymással és a tetőpontokon érnek össze (ekkor van általában Jockey nagy bajban, vagy éppen nagy örömben – és akkor rendszerint mindenki más bajban van), és a megoldás előtt mindig beindul egy új szál. De izgalmasan lehet vele játszani: mondjuk benne lenne Bobby és Pamela felhőtlen Rómeó és Júlia kapcsolata, amit egyszer csak tönkre vág, hogy a nőnek nem lehet gyereke, ami gyakorlatilag skizofrén szociopatává változtatja; ahogy Ellie és Jock (ők ugye a szülők) harcolnak egymással, mert a nő szeretné megvédeni a dallasi élővilágot, a férfi pedig mocsárfeltöltésen ügyködik, mert szórakoztató centrumot akar építtetni (és akkor ebből ki lehet bontani, hogy milyen apa és anya nevelte fel a Ewing gyerekeket); Lucy szülőkeresése (édesapja is Ewing, az elűzött középső testvér, Gary), aminek kapcsán kiderülne, hogy milyen alapvető ellentétek vannak a családban, meg az is, hog bármilyen ártatlan és egyszerű ez a lány, mégiscsak Ewing (ergo: szívja magába a hatalmat és a pénzt); persze Cliff se maradhat ki, ő állandóan azon ügyködne, hogy ellehetetlenítse a családot – amúgy se csinál mást –; Jockey és Samantha kapcsolata pedig ugyanúgy megcsalásokkal és zsarolásokkal teli lenne (a feleség akár még meg is próbálhatná kiadni a férjét) mint a sorozatban.

A kérdés persze, hogy mi adná az alapkonfliktust és, hogy hogy lenne mindez számunkra valóban érdekes, hogyan lenne több mint egy egyszerű szappan. Van egy komplett évad, ami arról szól, hogy Jockey befektet a Távol-Keleten, több száz millió dollárt téve kockára. Az olajkutakat pedig elveszíti, de titkon segít a kormánynak leverni a forradalmárokat – akik lefoglalták a fúrótornyokat – és ezért cserébe mindent visszakap. Ez még mindig távoli? A Távol-Keletet simán lehet úgy hangsúlyozni és kezelni, hogy senkinek ne jusson eszébe más mint Azerbajdzsán. A dolog persze úgy lenne igazán pikáns, ha Jockey ellen kivizsgálás is indulna – ilyen is van a Dallasban, ekkor Bobby éppen szenátori pozíciót tölt be és részt vesz a tárgyaláson. Ezt nem szabadna kihagyni.

A videókat sajnos csak a youtube-on tudjátok megtekinteni.

Az olajhoz nekünk ugye nincs sok közünk, de azt hiszem az előadás során elég annyi, ha odáig játsszuk, hogy azonos legyen az érdekekkel – innentől kezdve pedig bárki be tudja helyettesíteni. De ha így nagyon áttételes az előadás akkor nyugodtan lehet játszani a Távol-Kelet kifejezéssel és eljuttatni odáig, hogy senki ne gondoljon másra, csak a Nabucco gázvezetékre – milyen érdekes: pont Azerbajdzsánon keresztül megy. Persze ez így egy elég felületes koncepció és nyilván sokat változna a megvalósításkor, amikor letisztázódnak a szálak. De a feladatban nem szerepelt elvárásként a kiforrott koncepció.

A zene már sokkal nehezebb kérdés. A főcím megvásárlása talán még a színpadra állítás jogainál is drágább lenne, márpedig nem Dallas a Dallas az eredeti főcímdal nélkül (hangsúlyozom: eredeti, ami nem egyenlő azzal a vékonyra hangszerelt izével, ami az új sorozat nyitánya). Ehhez aztán valami jó szöveget is kéne írni, hogy meglegyen a hatásos és hatalmas finálé. Készültek ilyen próbálkozások:

Ez persze paródia, egy nem parodisztikus fináléra pedig nincs ötletem. De lehet, hogy nem is kell hozzá szöveg: elég fülbemászó és hatásos ez a zene önmagában is. A dalbetéteket viszont nem lehet megúszni – ha már musical. (Érdekességként: a sorozat egyébként alkalmakkor önmagára is reflektál, van egy rész, amikor South Forkban Ellie a zongorán a főcímdal hangjait keresgéli – mire sikerül eltalálnia el is rontja persze, ami így vicces is.) Pamela például biztos a vágyott gyerekről énekelne, Bobby a becsületességről – és ez levenné azt a terhet a karakteréről, amit bár Patrick Duffy a maga egyszerűségében pontosan hoz, de egy ilyen tiszta figura színpadon gyakorlatilag játszhatatlan, ezért érdemes kivonni belőle a pátoszt –, Samantha a szabadságról, Jockey meg persze az olajról, valami nagyon elemien hatalommániás dalt.

Az előadás egyébként javarészt Jockeyn áll vagy bukik – ő viszi a hátán a sorozatot is. Hagmanben az a zseniális, hogy bár egyértelműen aljasnak és számítónak ábrázolja a karaktert valójában lehetetlen megfogni, mindig van egy trükk, egy ötlet, amivel ki tud mászni a slamasztikából és soha, egy pillanatig sem hazudik. Illetve persze, szinte csak hazudik, de úgy hazudik, hogy az nem hazugság: nincs kinézés a karakter mögül, olyan meggyőződéssel tálal mindent, hogy még a nézőnek is kétségei támadnak – még akkor is, ha pontosan tudja, hogy Jockey hazudik. És ezt csak ilyen tisztán lehet színpadra vinni, a maga árnyaltságával, felépítve azt, hogy Jockey ember és a maga világában helyesen cselekszik – bármilyen durván is hangzik –, mert így lett nevelve. Ki lenne Jockey? Nem tudom, biztos, hogy összetett egy személyiség, egy kaliber kell hozzá. Talán Kaszás Gergő.

Látványilag nem feltétlenül képzelek el hozzá valami monumentálisat, nem kell váltogatni a díszletet a South Fork házbelsője és Dallas felhőkarcolóinak tengerében található iroda között, egy találó helyszínnel is remekül felépíthető az előadás, vagy akár a kettő ötvözésével: egy külvárosi villa, az ablakban, a háttérben pedig a hatalmas belváros képe rajzolódik ki.

A legfontosabb a precíz építkezés, minden karaktert jelenetről jelenetre kell létrehozni, következetesen, alaposan, hogy a néző számára világosak legyen az érdekharcok, hogy tudjon benne gondolkodni, hogy világossá váljon a számára, hogy a személyes és a köz milyen kicsinyes módon befolyásolják egymást, hogy egy-egy fontos döntés, egy másik ember sorsa milyen könnyen dől el, amikor üzletről van szó. És Bobby által mindez el is tudna távolodni a kapitalizmus-kritikától, hiszen ő az államnak dolgozik, miközben néha a Ewing vállalatot is irányítja. Még talán némi államosítás is beleférne a történetbe. Máris nincs olyan távol tőlünk Dallas, pedig ez csak egy musical. Záróképként pedig le lehetne vetíteni a főcímdal klipjét, összemosva magyarországi látványosságokkal, vagy rázoomolni a háttérre, ahol ekkor már nagyon nem a felhőkarcolók látszódnának. És persze Jockey győzne – ez kötelező, de úgy, hogy annak végül a néző is örüljön.

A videókat sajnos csak a youtube-on tudjátok megnézni (kattintással megnyitható).