Teljesen beleélni magam a szerepbe még nem sikerült. Egy-két pillanatra már igen, de akkor hirtelen feleszmélek, elvesztem a fonalat, és minden kiesik a fejemből.

A Káélet előadásokat így csináltam végig, hisz akkor karakterformálással nem foglalkoztam. Ezért is szerettem magamat kontrollálni. Mielőtt színre léptem, magamban mondogattam, a szöveget, vagy azon gondolkodtam, hogy mikor hova, kire kell néznem, vagy hol kell állnom. Most már próbálok a próbafolyamat során egy számomra valós karaktert alkotni. Elgondolkodom azon, hogy akit játszom, hogyan élt, mik történtek vele, és miért úgy reagál az adott helyzetekre, ahogy.

A nem/másban Sárának az egész gyermekkorát elképzeltem, és azt a légkört, amibe beleszületett. Mivel ezekkel a dolgokkal tisztában vagyok, az előadáskor előjönnek az érzések, gondolatban már nem kell megfogalmazni.

A különböző szerepek bőrébe bújásakor sokat segít nekem egy rá jellemző jellegzetes mozdulat, arckifejezés vagy tulajdonság: például Sára durcás arckifejezése vagy a Romantikában Timi határozott megjelenése.

A szerep vagy megtalál, vagy nem. Például az iluska.wb-ben Henrietta karakterét nem tudtam megtalálni. Szinte csak felmondtam a begyakorolt hangsúllyal a szöveget. Amikor egy új szereppel találkozom, amit majd meg kell alkotnom, már az első pillanatban ráérzek a belső hangulatára. Lehet, hogy a próbákon változik, sőt biztos, de kiinduló pontként elengedhetetlen számomra. Érdekes, hogy Henrietta hangulatára rátaláltam, de mégsem tudtám továbbfejleszteni.

Amikor a próbafolyamattal végzünk, alig várom, hogy nézők előtt játszhassuk. Igaz, hogy ha a színpadon vagyok a nézőket arctalan „pacáknak" látom, de nagyon sokat segítenek. Érzem a jelenlétüket, ezáltal egy egészséges stressz előjön és megtölt energiával. Olyan még nem fordult elő, hogy hátráltattak volna.

Előadás után csak a hibákra összpontosítok, bosszankodom rajtuk, és a jót nem veszem észre, mert nincs tökéletes alakításom. Én már csak az örök elégedetlen maradok.