Négy..., lassan már öt éve beszélgettem néhány külföldi színházcsinálóval. Szerintem ma is aktuális. (Hogy hol jelent meg az írás eredetileg, direkt nem írom ki. Ez lett a módi mostanában...)

A XIX. Kazincbarcikai Nemzetközi Színjátszó Találkozó két idegennyelvű előadása

A francia, az orosz, meg a magyar. Rejtő regénynek jó kezdés lenne! A Fesztivál valamennyi előadását megnéztem, az összes szakmai beszélgetésen jelen voltam, s hogy mégis pont ez a kettő előadás került kiválasztásra, csak a véletlen(?) műve.

Theater of Goncharuk

A franciák. (Theatre du Moulin: Danser a Lughnasa) Maga az előadás finoman fogalmazva is fájdalmas volt. Szószínház, franciául, felirat nélkül, statikus színpadkép másfél órában. Látszott, hogy precíz, tökéletes munka, színház nagybetűvel, de hiába, magyar nyelven sem lett volna élmény, mert Barcikára nem a hagyományos színház miatt jöttem (jöttünk?), hanem a kísérletező, bájával és erejével ható amatőr színház miatt. Így, hogy a francia nyelv dallamára pantomimező társulatot néztem, egy tökéletesen kivitelezett rémálom lett a várt élményből. (Érthető a paradoxon?)

Az előadás után beszélgettem a csoport vezetőjével, nagyon érdekelt, ő hogyan élte át ezt a barcikai élményt. Kellemes tolmácsolás mellett kiderült minden. A lassan tizenöt éve együtt dolgozó csoport francia kortárs szerzők műveit viszi színpadra – a most látott angolszász dráma az egyetlen kivétel! –, tagjai valamennyien klasszikus értelemben vett amatőrök, munka mellett, műkedvelőként csinálnak hagyományos (kő)színházat, hosszú szellemi és fizikai munkával készítenek el egy-egy darabot, általában a szerző aktív közreműködésével. Korhatár nincs a társulaton belül, így együtt játszik középiskolás és nyugdíjas, igaz, a társulati tagság feltétele egy év komoly műhelymunka, afféle továbbképzés. Egyébként első hallásra nem sokban különbözik a két ország (amatőr) színházi kultúrája, annyiban talán, amennyire különböző a két társadalom. Másképp szocializálódtunk, az egy óra beszélgetés alatt is kiderült; más világ az, s más világ ez. Erről is beszélgettünk, értetlenkedve fogadták a rövid magyar-ismertetőt, persze könnyű nekik, sokan vannak, nagy ország, nagy önbizalom! Ha már önbizalom, azért a csúcstartók mégis...

Az oroszok. (Theater of Goncharuk: Don Permlimplin szerelme) Úgy tűnik, határokon túl is tendencia a diákszínházak erősödése. Szoktam volt mondogatni, a legerősebb nem hivatásos színház manapság a diákszínház, lehet, hogy van valami igazsága a mondatnak, Barcikára is két (és fél) diákszínház kapott meghívást, egyikük volt a Szibériából érkezett orosz csapat. Ahhoz képest, hogy merőben más elvek és pedagógia szerint működik a csoport – saját rendszeremet alapul véve –, elvarázsoltak. Mind a színpadon, mind azonkívül. Az előadás olyan volt, mint első száguldás a francia gyorsvasúttal – hogy kapcsolódjak az előző társasághoz –, tudtuk, hogy valami különlegesre számíthatunk, de a szűk egyórás előadás első negyedórájában leizzadva, pihegve ültünk a nézőtéren, olyan pörgést láthattunk, ami máskor egy egész fesztiválra elegendő energiákat használt el. Kapták is a kritikát, erős volt a kezdés, nem maradt erő a végére. Nekem nem hiányzott, bár van igazság az észrevételben. Nem hiányzott, főleg azután, hogy leültünk beszélgetni a fiatalokkal. Diákszínjátszó rendezőként sokszor találkozom magabiztossággal hazai színpadokon is, de ilyen természetességgel viselt önbizalom ritka a magyar embereknél. Ugyanis nem ellenszenves, sőt, természetes! Az, hogy ez a diákcsoport nem műkedvelők gyülekezete, sejtettem a színházteremben is, de megismerve hétköznapjaikat, ámulva hallgattam beszámolójukat. Heti öt foglalkozás, napi 5(!) óra, komplett színészképzés, az iskolában három színházterem, tánctermek, 300 növendék, havi 30-35 előadás, repertoáron folyamatosan 6-7 darab. Mi ez, ha nem ipar? Úgy gondolom, nálunk ez kezelhetetlen lenne, szintén a társadalmi különbségeket kell felhoznom indokul. Nagyon más mentalitás az orosz. Bevallom, nézni és hallgatni jó, érdekes, de nem tudnám magam elhelyezni abban a világban.

Tizenéves gyerekek, akik egy felpörgetett, gyakorlatilag - egy már most élesen megjelenő - versengő életet élnek, akiknek mindene a színház, közük sincs az amatőrséghez, sőt! Nekik ez életcél, s tudják, hogy már most maximum kell égni, mert sokan vannak, sok a tehetség, és ezért mindent feladnak, mindent megtesznek, szóval ezek a gyerekek, akiket a színpadon megszokott önbizalom (nagyképűség!) jellemez az árnyékban ülve ugyanúgy, és tudják! Teljesen. Hihetetlen természetességgel viselik, hogy őket mindenki csodálja, ezért jöttek, ja, hogy kritikai megjegyzések is vannak? Nem baj. Lehet utánuk csinálni!

De miért nem ellenszenvesek? Rejtély.