Egyszer voltam színész Budapesten. (Józsefváros, Fészek Színház.) TI nem tudjátok, mit éltem át! Ezért elmondom. Hely: Terra Incognita. Szereplők: Jó és Zoltán. Egyik: Szabados Zsuzsa. Másik: én. Ház: telt. Hangulat: fagyos. Idő: nemrégiben. Megoldás: lett!

A jelenet a következő párbeszédet igényelte (volna):

ZOLTÁN Valamikor sokat tudtam. De minden elveszett. Kiürült az agyam. Nem vagyok jól.
JÓ Erről már hallottam. Ti, emberek, hajlamosak vagytok lehangolódni, szomorkodni, elesettnek látszani, apátiába esni. Csak úgy, hirtelen! Látod, én mosolygok rád. Pedig te idejöttél, hogy ellenünk tégy. (csend) Na? Mit gondolsz?
ZOLTÁN (gondolkozik) Így is mondhatjuk.
JÓ (szeretettel) Én is tisztellek...
ZOLTÁN Mit tisztelsz bennem?
JÓ A lényed.
ZOLTÁN A lényem?
JÓ A gondolataidat.
ZOLTÁN Nincsenek is.
JÓ A tested.
ZOLTÁN (nem érti)
JÓ (nekiront) A lelked!
ZOLTÁN (lefogja) Te a férfit látod bennem? Nem a megváltót?
JÓ Csak a férfit.

Ott tartottunk éppen, hogy Zsuzsa (mint Jó) azt mondja nekem (Zoltánnak), hogy ellenünk tégy. Majd csend. (Instrukció szerint.) Néztem magam elé, a nézők előtt ülve húsz centivel. És vártam. Fogalmam sem volt, mire. Úgy rémlett, még jön egy mondat, amire valamit válaszolok. De mit? Csend volt. Már elég régóta. A nézők is megérezték, hogy valami van a színpadon. valami súlyos, mély, fájdalmas titok. És várták, hogy kiderüljön. Mint egy lelassított pingpong meccsen, úgy néztek hol rám, hol Zsuzsára. Na, mondom, ha annyira nézik, akkor is. Odafordultam. Tekintetünk összeakadt. Ugyanazt tükrözte: mi jön? (Sikoly az agyunkban.)

Néztük egymást. Zsuzsa profin, én inkább bambán. (Szerepben voltam még pedig.) Megértettem, hogy most egy rövidzárlat van kialakulóban. Kettes fokozatú. Azt is tudtam, hogy egyszerre nem szólalhatunk meg, mert akkor lebukunk. Óvatosan összezártam bal szememet, s próbáltam jelezni, hogy én jövök. Zsuzsa nem reagált. mennyi idő telhetett el? Talán négy-ötszáz év! Amikor a fénypultnál megreccsent Máté alatt a szék, akkor görcsölt be a talpam. (Mezítlábasan.) Kellemetlen érzés volt, s ráadásul a jobb szemem is összeszűkült. Félreérthető lett tekintetem, ezért lassan bebandzsítottam. Ettől még jobban görcsölt a talpam, s a hátam is kezdett beállni. Egy hajtincs hullott fülemre, pont úgy, hogy elviselhetetlen viszketést okozzon. Akkor Zsuzsa már teljesen homályos lett, lassan felemelkedett, kiröpült az öltözőbe, átöltözött, a dohányzóban még elszívott egy vékonycigit, majd elindult haza. Csak én maradtam ott - csontsovánnyá vékonyodottan, beesett szürke arccal - a rendületlenül érdeklődő nézőkkel.

Talán ha rám esne egy Bomar présgép a csarnokból, s belelapítana a hófehér padlóba, olyan mélyre, hogy görcsölő talpammal egy kínai rizsszedő recés talpú papucsát masszírozhatnám, talán akkor, de csak akkor megnyugodnék - ilyenekre gondoltam. A fülem már nagyon viszketett, a talpam is egyre elviselhetetlenebbül görcsölt, a bandzsító szemeim könnyezni kezdtek, és Máté is olyan elviselhetetlenül szuszogott, hogy inkább  vettem egy nagy levegőt - ezer év után először! -, s meglehetősen zártszájjal, száraz és elhaló hangon, de megszólaltam: így is mondhatjuk. Zsuzsa pedig szeretettel folytatta. (Mert úgy rendelkezett az író-rendező.)

És ment tovább minden, Zóra lepofozott, kiszálltam a produkcióból, zoknit húztam, s félórával később viccesen abszurdan meghajoltam a többiekkel, majd átöltöztünk, elszívtuk a megérdemelt, de roppant mód káros cigerettákat, s éjfél környékén hazamentünk. Úgy, ahogy szoktunk. (De egy élménnyel gazdagabban.)

Régen volt, de most is érzem talpamban azt a pillanatot. (Máté szerint negyvencnyolc másodperc volt. Szerintem egy kettős honfoglalás plusz tatárjárás, minimum!)

Sokszor mondják nekem értő és/vagy elfogadó nézőink, hogy mennyire bátor rendező vagyok, ahogy használni merem a csendeket. Tényleg az vagyok. Köszönöm az elismerést! (De ami sok, az sok!)