A színház és a Fészek fogalma már sokaknak összemosódott. Aki nálunk játszik, az ide tartozik és ezt tekinti otthonának. Megkülönböztethetünk amatőröket és profikat, képzetlen és képzett színészeket, fiatalokat és idősebbeket. Más színházak ezek közül csak egyet-egyet választanak, használnak fel. Nálunk ezek a fogalmak egymás mellett léteznek, összemosódnak. Itt együtt dolgoznak a kezdők és a gyakorlott, profi színészek, a tinédzsertől a fiatal felnőttön át az idősebbig mindenkit megtalálsz. Itt jó lenni, dolgozni és játszani.

Nyálasan hangzik, mi? Szerelmesen, csókokkal, ölelésekkel, csupa-csupa nyálas érzelmi kitárulkozásokkal. Úgy gondolom, hogyha egyikünk beül megnézni egy előadást, amiben történetesen nem játszik, azt sem tudja ettől elvonatkoztatva tenni.

A Romantikában azokat a jelmezeket nézem, amiket én vittem, Balázs jól ismert érdekes mozgáskultúráját, Nanni őrületét, a Tiától nem megszokott rózsadombi viselkedést és a cziczó-rendezés már jól ismert sajátosságait. Nem tudom úgy nézni, mintha ismeretleneket látnék a színpadon. Izgulok értük, szurkolok nekik és gátlástalanabbul nevetek a már jól ismert poénokon. Mi, akik itt vagyunk, tudjuk melyik darabból vette át a nem/más a mahagóni asztalt, a mondatot, hogy Gyenge vagyok és ismerjük Andit és Szandrát.

Nem tudom biztosan, de úgy érzem, itt nézőnek lenni többféleképpen lehet. Lehet úgy, hogy már évek óta a színház tagja vagy. Lehet úgy, hogy tudod, hogy most már a színház tagja lettél. Lehet úgy, hogy ott a színpadon játszik a kisfiad, kislányod, apád, anyád, húgod, öcséd, a legjobb barátnőd, a pasid, a kedvenc diákod. És lehet úgy, hogy most vagy itt először, de tudod, hogy ide még százszor és ezerszer el kell jönnöd, mert beleszerettél ebbe a helybe. A színébe, az illatába és az örökké hallható kacajokba.

Asszem ez a Fészek...