2012. február 6. - Gabriella tizennégyszer

Egy „Gabriella” előadás úgy indul, hogy napokkal előtte bombázni kezdem a hírrel az ismerőseimet. Aztán folyamatosan stresszel, hogy néznek nagy boci-szemekkel vissza: mi is ez az izé? Tizennégyszer mit is? Hát igen… kutyanehéz tálalni az előadást.

Mert, ha asszondom: van benne élő zene – kérdés vissza: musical? Ha azt, hogy van benne Led Zeppelin: aha, és sört be lehet vinni? Ha mondjuk azt, hogy le fogod rágni a körmöd, olyan izgalmas:  akkor jön a nyafi , hogy most csináltattam sok ezerért! Ha azt, hogy Zsófi csinos nő: hmm, vetkőzik?  Ha pedig nem köntörfalazok és bele bátran a szemekbe, hogy na, idefigyelj, az lesz, hogy 80 perc után nem fogsz tudni feltápászkodni a székedből és csúcsra járatjuk az intellektusodat és az érzékeidet is: fintor és fejcsóválás a válasz. Majd pont ti!

Szóval, mit is tehetnek ilyenkor az alkotók, akiknek óriási öröm két és fél órával előadás előtt bejönni a színházba, bepakolni, átbeszélni, átpróbálni, hogy biztosan olyan legyen minden, mint a megálmodott? Csak egyet: megélnek három emberi sorsot, az érzelmeket meglovagoló, megtámasztó dobbal és fényekkel. Csak annyit, hogy vannak. És ezzel rádöbbentik a mégis eljövő nézőt, hogy ő is.

Minden természetellenesen természetes. A kialakult rituálék a fellépés előtt, a színészekre bízott (ön) felkészítés – gyakorlatilag egymás odafigyelő csiszolgatása.  Smink sincs. Vagyunk, akik vagyunk. A csendekből és a nézők arcából levonhatóan: érdekesek, izgalmasak és hitelesek. Ez nagyon jó. Hitelesnek lenni (CHF nélkül).

Az eleje tegnap is billegett. Mint mindig.  Az első harmad. Lehetne simán bevezetés (a szépirodalomba, bocs!), számomra az aklimatizálódás időszaka. Az ezerfejű cézár hozzánk passzintása. Mert persze, nem tudják mire jönnek. Mi nem mindig tudjuk, miért pont ránk kíváncsiak. Ennyi időnk van megnyugtatni őket, hogy jól döntöttek. Zömmel sikerül. És egybeolvadunk. Közös óra egy érzelembombán. A mi kínunk az övék is, az ő hibáik pedig mi vagyunk odanagyítva. Talán ezért olyan a vég, amilyen. Mert útra válunk egymásból, nyugtató ölelés nélkül.

Szeretem „Gabriellát”.  A 44. dimenziót. A legvalósabb valóságot az életben. Talán.

(kulisszatitok: Danin a zakó annyit jelent: még ma lesz egy koncertem is…)