Zene füleimnek

A színház nem létezhet zene nélkül. (Nem pontos.) A színház maga a zene. (Majdnem.) A színház és a zene együtt... (Hülyeség.) A színház minden. Így zene is. (Valahogy így.)

himnusz.jpg

Himnuszunk így néz ki "hullámokban"... Mint egy film vagy egy dráma "szerkezete"!

Ha belegondolok, sohasem tudtam szétválasztani a színházat a zenétől. Amikor egy drámát rendezek, az maga a muzsika. Amikor zenélek, az maga a színház. Katyvasz. De miért is kellene külön-külön beszélni a két műfajról(?), amikor nincs egyik a másik nélkül.

Mi a zene? Dallam? Ritmus? Harmónia? Lehet... És a színház? Ugyanaz. Valami, ami hat az érzékeinkre. Ismeritek Ágenst? Nekem ő a tökéletes „érzelmi szócső". Fogalmam sincs, ki ő, mit gondola világról, van egy anyagom tőle, amit akármikor meghallgathatok, s tudom, hogy mi a művészet. Íróféle létemre sohasem tudnám leírni ezt néhány mondatban. (Illetve tudnám, naná, de az a három szó nagyon kevesekhez érhetne el. Mert a szavak ereje az valami olyan hatalom, ami tényleg az elképzelhetetlen magasságokba repíti alkotóját.)

A zene, a kép, a test, az anyag képes kevéssel is sokakhoz eljutni. Hatni. Hát akkor hogy a fenébe lehetne mellőzni mondjuk a színházban? Még akkor is kihagyhatatlan a zene, ha effektíve nincs dallam a színpadon.

Legszebb zene a csend. (Kérdezzétek Bartókot!)

Mondok egy példát. (Erős képzavar várható!) ha egy zenét képpé alakítunk, az szinte tökéletesen megegyezik egy dráma leírt szerkezeti felépítésével. Na? Hang - kép - színház - szavak. Ebből következik - okfejtésemben -, hogy egy „témát" ugyanazzal az „üzenettel" lehet feladni a címzettnek - néző/hallgató/stb. - zeneként, drámaként, (mozgó)képként, epikaként, líraként stb. Ugyanazt jelent(he)ti! És ez az, amiért a művészetet „fontosságát" nem lehet eléggé hangsúlyozni!

Nem ember az ember alkotás nélkül!
(Az ember az alkotás által válik emberré? Én erre szavazok.)

Na! (De) hogy valami értelmeset is írjak ebbe a bejegyzésbe, s Ján is elégedett legyen, leírom, hogyan is használom én a zenét a színházamban.

Gépről. (CD, mp3 stb.) Az úgy van, hogy... Van az előadásnak egy hangulata. (Ugye, van?) Ehhez keresek zenét. Általában emlékeimből, azaz számomra már ismert muzsikákat. Eddig stimmel. Ám az (adott hangulatú) előadásban van egy jelenet. Abban a jelenetben a főhősnek van egy gondolata. Elmondhatná, naná, de mondjuk én, mint rendező ezt nem akarom. (Én, mint író, ezen rohadtul felhúzom magam!) És akkor a főhős néz, tesz egy mozdulatot, és megszólal a zene. Ami elmondja helyette. (Egyszerű, mi?) De hogy az írót se hagyjam ki, én konkrét zenéket is szeretek beleírni drámáimba. (Gyenge vagyok - Szárnyasfejvadász soundtrack, Fém - az összes Lola és Sam sláger, Káélet - Nick Cave stb.) S van, hogy éppen elakadok, a .doc fájl csak menti-mentegeti magát, de nem jönnek a szavak. Szegény főhős csak áll, s várja, hogy végre megszólalhasson. Közben én már régen facebookozom, indexet olvasok, youtube-on ökörségeket nézek, s egyszer csak a távolban duruzsoló tévében reklámra vált valamelyik Helyszínelők, s megszólal a zene. Kell nekem! A főhős fellélegezhet, a.doc fájl megtelik karakterekkel, s íródik tovább a dráma.

Vagy használhatom gépről a zenét, de azt, s csak olyat, amit - vagy én, vagy - valaki az adott darabhoz megírt. (Koncsol Ján, állandó szerzőtársam: Iskolapélda, TI [Terra Incognita], Romantika stb.) Itt már nincs helye a véletlennek - illetve...! -, tudjuk mit akarunk, mennyit és milyet. Ezt átbeszéljük, akad olyan is, amikor konkrét zenét mutatok szerzőtársamnak, hogy: na, én ilyet akarok! és ő megkomponálja. Vagy komponál helyette másikat. Hasonlót, vagy szerinte inkább odaillőt. És megvitatjuk, alkalmazzuk, felhasználjuk. S egész lesz a részekből. (Érzelmi kisüléseink találkoznak. Ej!)

De színházamban sokszor megjelenik az élőzene! (Ami az estek többségében Serei Dani dobját, vagy a tizenkilenc éves akusztikus gitáromat jelenti.) Olyan ez, mint nyári hajnalon cseresznyét szedni a fáról. Friss, ropogós, egyszeri. És a hangszer ott van mellettünk, szinte a néző ölében ül, s - mivel élő - együtt él a nagyon-nagyon is jelennel. A pillanat zenéje ez. Hogyan készül? A gitározgatás, vagy más „harmónikus" hangszer használata inkább ráerőltető magatartást igényel a színész részéről, de a dob, az ütős hangszer, az valami csoda! (Vagy Dani a csoda?) A színész már belehelyezkedett a jelenetbe, megvannak a viszonyok (múlt-jelen-jövő), már bugyog a mélyből hamarosan feltörő érzelemáradat, s akkor lesz megszólítva a zenész (a dobos), s hosszas (vagy rövidebb) keresgélés után a hangszerével ő buggyantja ki a feltörő érzelmeket. (Szóismétlés is lehetne, de nem az, mert ez más: ez a zene hatalma!)

Ilyen az én színházam zeneisége. Alá- és felülrendeltség nélküli kapcsolat. Nincs egyik a másik nélkül. (Még akkor sem, ha észrevehetetlenül elbújik egyik a másik mögé. Mert olyan is van!)
Ennyit a muzsikaszínházról. Érthető voltam?

Ágens (nem erre gondoltam, de ez "se" rossz)

Címkék: zene színház