Keveset tudok a profi színházkészítésről. Valamennyit azért igen, de annyit nem, hogy teljesen átlássam, hogy hogy készül egy nagy magyar kőszínházban egy előadás. Azért elképzelésem van, ami talán a valóságot is fedi.

Van egy ötlet, van egy rendező, felkérik a színészeket, akiknek ez csak egy újabb munka a sok közül. Persze nem azt mondom, hogy nem élvezik, csak megszokták ezt az életet. Napról napra bejárnak, készülnek, a rendező magyaráz. Régi barátok találkoznak, akik néha együtt töltenek három hetet, próbálnak, aztán próba után elbeszélgetnek, iszogatnak, nosztalgiáznak. Aztán az összes többi ember együttműködésével, akiket most nem szeretnék felsorolni, elkészül a premier. Hatalmas siker, ováció, éljenzés, ünneplés hajnalig. Aztán a rendező kilép, várják őt más feladatok, maximum néha beugrik, ha épp ráér, és van kedve. A színészek találkoznak az előadásokon, de a folytonosság megszűnik. És így megy tovább, mindenkinek, néha együtt, néha külön-külön. Jó? Rossz? Életek. Pillanatok. Színház.

Nálunk másképp megy. Ezért is tudják magunkat olyan emberek nálunk otthon érezni, akik. Na ebbe ki lát bele? Nálunk egy előadás már hónapokkal, évekkel a premier előtt megszületik, alakulgat, és a társulat ezt végig figyelemmel kíséri. Egyedi út ez. Persze máshogy állnak hozzá a szereplők, akik egy adott előadásban szerepelnek. Akik már jóval előre tudják, milyen karaktert kell majd játszaniuk, mert nálunk nagyrészt a színészre íródik a szerep. Nem is lehetne másképp. Mire megkapják a szövegkönyvet, már ismerősök a karakterrel. A végére már barátok. Évekkel később pedig régi barátként gondolnak vissza rájuk. Így megy ez ami kis fészkünkben.

Persze a sok munka itt sem hiányozhat. A szöveg összemondogatás, a próbák, először nyögvenyelősen, majd belelendülve, sokszor az egymás agyára menés, a rendező külön feladatai, amit egy színész talán észre sem vesz, de ha az összes színész feladatát összeadjuk, talán megkapjuk a rendezőjét. Aztán a premier, a sikerek, az elismerések, a kritikák, a repertoár, a búcsú, a szép emlékek. Ez ugyanúgy megvan nálunk is, de azt szeretném, ha a néző kicsit átlátná, milyenek vagyunk mi. Egy Fészek, ahol a színpad nem csak színpad, a szereplő nem csak szereplő, a rendező nem csak rendező. Aki nem így akarná csinálni, annak nálunk esélye sem lenne. Mi ilyenek vagyunk, így alkotunk, nekünk ez a színház, mi csak így érezzük jól magunkat. És lám, csodák csodája, a végén mégis össze tudunk hozni olyan előadásokat, amik színvonalban nem maradnak el. Persze van, aki számára igen. Őket nem tudjuk megváltoztatni, de akár elhiszik, akár nem: nekik is ugyanúgy örülünk, ha eljönnek.