Egyetemista vagyok. Most vettek fel. Fel. A nagyvárosba, vidékről. Tili és Márta segítettek. Városi lányt csinálni belőlem. Sikerült? Bizonyos szempontból nézve igen. Megtanultam, hogy önállónak kell lennem, hogy csak magamra számíthatok és hogy a céljaimét küzdenem kell. Mert régen nem ilyen voltam...

Tíz évvel ezelőtt apám elhagyott bennünket. Azt mondta nem sok változást fogok érzékelni, mert tartjuk majd a kapcsolatot. Megnyugtatott. De anyukám egyedül nevelt fel. Sok változást érzékeltem. Hiányzott az apám, aki néha felhívott, elhitette velem, hogy látjuk még egymást, aztán elbúcsúzott. Valahogy mégis mindig reménykedtem. Naiv voltam. Gyerek. Anyukám volt az, aki mindenben segített, akitől elszakadva tehetetlen voltam. Kivéve amikor a nyarakat a dédinél töltöttük. Tilivel és Mártával. Jó volt vidéken gyereknek lenni. Együtt játszani, a felnőtteket idegesíteni, éjszakákat átbeszélni... Mellettük sosem hiányzott senki és semmi. Így utólag visszagondolva jó, hogy voltak emberek, akikre támaszkodhattam.

Csakhogy a nyarak véget értek. Minden évben egyre nehezebb volt eljönni onnan, mert anyukám arcán egyre inkább láttam a fáradtságot. Hogy nehéz neki egyedül. Egy gyerekkel, akinek még semmi fogalma sincs az életről. Biztosan nehéz szülőnek lenni. Nincs leírva, hogyan kell csinálni. Az meg pláne nincs, hogy hogyan lehet két ember dolgát egy személyben elvégezni. És én sem tudtam hogyan viszonyuljak ehhez. Ezért csak még jobban ragaszkodtam hozzá. Nélküle szinte semmit sem csináltam, mindenben kikértem a véleményét. Igyekeztem nem csak magammal, de vele is elhitetni, hogy jó nekünk ez így. Kettesben. Két ember, akik mindenben számíthatnak egymásra. Azt gondoltam ez ilyen egyszerű. Gyerekként fogalmam sem volt arról, hogy nem csak annyiból áll a világ, hogy támaszkodhatunk egymásra, hanem valamiből élni is kell. Sosem voltak nagy igényeim, de mégis éreztem, hogy nem olyan körülmények között élünk, mint a többi gyerek. Sosem mertem szívességet kérni anyutól, hogy vegyünk meg ezt, azt, amazt... Kérdezni sem sokat mertem. Akkor sem, amikor már kicsit nagyobb lettem és szerettem volna tényleg érteni a dolgokat. Láttam, hogy rengeteget küszködik és nem akartam a terhére lenni. Próbáltam mindig jó gyerek lenni: jól tanultam, sosem késtem el sehonnan, udvarias voltam, minden szabály betartottam és úgy gondoltam ez majd kifizetődik. Hogy apu visszajön, anyut igazán boldognak láthatom és mindez megkönnyíti majd a jövőmet.

Elteltek az évek és azon gondolkodom milyen jó volt gyereknek lenni. Álomvilágban élni, elhinni, hogy jó viselkedéssel bármit is el lehet érni. Mindenért küzdeni kell. És nagyon nehéz jó emberként küzdeni. Úgy pedig, hogy mások érdemeit szem előtt tartsam, talán nem is lehet. Megváltoztam. A pesti élettől? Jó irányba? Tíz év múlva talán ez is kiderül...