Samuel Johnson szerint: "Az agy gondolatainak szabad folyása; egyetlen, nyers mű, s nem szabályszerű, rendezett alkotás." Ez az esszé. Az a műfaj, amiben nekem most írnom kellene nektek...

Ez annyiban könnyíti meg a dolgom, hogy azt írok - és úgy - ahogy akarok. Tehát beleköthetetlen lesz az írásom. Témám: A bűvös jegy eladás. Színházunk egyik legnehezebben ellátandó feladata. (Számomra a másik a WC pucolás.) Nincs olyan tagja a színházunknak, akinek ne szorulna össze a popsija, amikor elhangzik e rettegett (tán még Voldemort-nál is félelmetesebb) szó: JEGY!

Tehát, hogy is van ez?

Úgy, kérem szépen, hogy - mivel a színházunk még a „kulturális" keretek között mérve is igen picinyke költség vetéssel (mondjuk nekem éves zsebpénznek sem lenne rossz az ahárommillió) dolgozik, amibe - nem fér bele egy drága közönségszervező. És valószínűnek tartom, hogy míg eljutunk oda, hogy legyen rá hivatásos ember, nagyon sok víz lefolyik azon a bizonyos 2850 km hosszúságú, hazánk fővárosát kettészelő, 10 országon átívelő Dunán. És szintúgy valószínűnek tartom, hogy nagyon modern technikával leszünk körülvéve mind a színpadon, mind a háttérben, mire lesz nekünk akár egy ilyen magas pozíciójú emberünk, akinek nem lesz más dolga mint térről térre, megállóról megállóra bandukolni és koptatni a nevünket.

De addig is itt vagyunk mi. A hatásfokunk akár meg is haladhathatná egy ember egész napi munkáját, ha igazán akarnánk és nem lenne olyan kényes. De kinek van ahhoz kedve, hogy embereket alázattal, meghunyászkodva megszólítson és elinvitáljon egy előadásra? Mert azt tudni kell, hogy eleve mindenki magasabb rendűnek számít, akit elhívunk. Hiszen a néző az aki miatt eljuthat(t)unk mindaddig, hogy nekünk már ne kelljen ilyen roppant kellemetlen helyzetekbe kerülni, így egy ember lelkiismeretére bízva e feladatot. Mert náluk van a pénz. A megváltás. A fennállásunk alappillére, a jókedvünk alapja. A lehetőség annak a megvalósulására, hogy pénzt csináljunk színházból, hogy meggazdagodjunk! (Még jó, hogy közel vagyok a tűzhöz, így elsők között élvezhetem a "megdolgozott" pénzből való utazgatásokat) Azt, hogy mi is a pénz, nem ragozom tovább, mert mindenki tudja, érzi. Ám ezt az akadályt azért még kicsit boncolgatom. Azt, hogy milyen borzasztó kellemetlen, amikor még a rokonokat hívogatja az ember, akik biztos megszánnak és eljönnek, kifizetve azt az általunk nyomorúságosan áldott 1000 Ft-ot. Mert aki 1500-at ad érte, az hülye. (Amikor már egy 1000-esel is jöhet... Ugyan kérem ne nagyzoljunk...)

És ennél csak egy kellemetlenebb van!

Amikor már a rokon/ barát is keresi a kifogásokat, hogy miért nem ér rá. Na, olyankor szívesen elásná magát az ember. Amikor a kegyes hazugság olyan kellemetlen helyzetbe hoz, amilyenbe az a bizonyos csúf igazság se hozna. Az az igazság, ami kimondja, hogy rohadtul "nincs kedvem elmenni a színházatokba kidobni egy ezrest, mert már milliószor voltam" (Jóesetben.)

Szóval a rokonoknak megvannak a maguk veszélyei, de mi a helyzet az idegenekkel? Csak jobb egy olyantól hallani igenlő vagy visszautasító választ, akit nem ismer az ember. Mondjuk egy iskolától. Na de így is... Ki az a mazochista, aki 2-3 visszautasított látogatás után továbbmegy? Amikor azzal fogadnak a titkárságon, hogy ez már rég nem az a rendszer, amikor még az emberek színházba jártak. Amikor már a portán azzal várnak, hogy az iskolát biztos, hogy nem fogja érdekelni holmi színház, de azért próbáljuk meg. Sőt! Olyankor, amikor már be sem engednek, mert kéregető félnótásnak nézik az embert. Na, az a szerencsétlen, aki ezek után tovább megy, az egy nagy (modorosan fogalmazva) marha. Nem szarvas(marha), mert az egy állat, hanem az a fajta marha, aki szimplán hülye. Tehát ilyen színházi ember nincs. Mert a színházi emberekről tudjuk, hogy bedrogozott, felfuvalkodott művészek, akik a világot "máshogy" látják. Mondjuk mindig 2 méterrel magasabbról. És azt is tudjuk, hogy sohasem beszélnek magukról őszintén. Vagy ironizálással oldják a lehetetlennek tűnő kellemetlenségeket, vagy vitapartnerük fölé helyezkedve, nyugodtan, egy gúnyos mosollyal tudatják felsőbbrendűségüket. Vagy esetleg máshogy kerülnek ki a csávából. De ez biztos. Igazi emberek.

Na! Lényeg a lényeg, el is jutottunk odáig, hogy a jegyeladástól miért is rándu....

Átgondolva a dolgokat, nem értem, hogyan van nézőnk. Hogyan lehet egy (csak?) 36 férőhelyes nézőteret megtölteni előadásról előadásra, havi nem is tudom mennyi alkalommal? (Na jó: 8-10 estén.) Nem tudom. Van, hogy csak félháznak játszunk, vagy negyednek, vagy tizednek, vagy századnyi háznak...sőt! Írogatok itt marhaságokat: 1 embernek ki ad elő bármit is? Hát mi biztos nem! Azért van egy minimum, amit a felsőbbrendűségünk nem enged. (Jó, ez vicc. De 9 alá még nem mentünk nézőszámilag! Egyszer volt 1 nézőnk, de az vicces volt, mert tanároknak játszottunk - ingyenjeggyel jöhettek volna! -, de csak egy jött el, egy cukrászati szakmai tanár, beült a társulat közé, és nagyon élvezte.)

Hm. Ha az igazságokra lettetek volna kíváncsiak, akkor most nagyon megszívtátok. Mondhatnám: beszoptátok, mint Cicciolina a lófa..t. De nem mondom, mert ez egyrészt nem az én dumám, másrészt minden egyes olvasó most halálsápadtan kapkodna levegőért, hogy "hogy merészeli a kis pimasz". (Még szerencse, hogy ezt már senki sem olvassa. Ugye, DáviD?)