Szóval, szeretni kell és más semmi. Mármint a színházat. Vagyis az alkotó embert. Meg az alkotását. De minimum tisztelni. Erről (is) szól majd ez a hét. Megosztjuk veletek meghatározó színházi élményeinket. Miket láttunk a Fészekben, s azon túl? Miért szerettük, amit láttunk? Mit tanultunk belőlük? (Vagy éppen, hogy mennyire irigykedtünk a bennük játszókra! Bár bevallom, színészre mindezidáig csak egyszer voltam irigy: Alain Delon farmeres, világoskék, kigombolt nyakú inges, szürke zakós lezserségére az "Egy zsaru bőréért" c. filmjében!) Mert hát nélkülünk is készül(het)nek jó előadások!

Mesélünk másokról. Amilyennek mi láttuk/látjuk őket. Zömmel lányoktól fogtok olvasni. Így alakult (alakítottam). Szebbek a szemnek. Persze nem csak ülünk és mesélünk, hanem lesznek aktualitások (színészélmények, próbanaplók) és még egy különleges vágyálom-szétterítés is. Nyugalom, érkezik majd minden a maga idejében.

Nem vagyok fiatal (már annyira, ahogyan a fiatalok a fiatalokat elképzelik). De legalább láthattam például Bessenyei Ferencet a "Hegedűsben", Törőcsik Marit a "Szent György és a sárkányban", a Katona korszakalkotó "Három nővérét", meg számos jó előadást még (rosszat keveset és nem is beszélek róluk). Viszont négy olyanról, melyek sorshatározóvá lettek életemben, igen: 1996 nyara - apám otthon két kórház között, a tévé (!) operettet ad, nem is akármilyet, a "Csárdáskirálynőt", Mohácsi János rendezésében Kaposvárról, élőben! Három órára odaszögeződtünk a képernyő elé... és én beleszerettem Mohácsiba. 2002 decembere - a Vécsey Kamarateatrum csoportosan megszállta a Szkénét és felvilágosult a kókuszgolyó-függőség veszélyeiről... "Kórház, Bakony", az első Pintér Bélám (s még hány követte!). 2003 október 20. - addig soha nem látott boldogsággal léptem ki a Radnóti Színházból, Kárpáti Péter: "A negyedik kapu"-ja után! Az az előadásvégi csillagos ég és az a bámulatos mesélőkedv (Csányi Sándorról azóta tudom, hogy jó színész)!  2009. október 31. - már megint a Műegyetem színpada, Fészek Színház, Gárdony előadásában a "FÉM" (mennyit morfondáltam rajta, miért nem angolosan van írva!), gyakorlatilag a Stellás jeleneteket leszámítva folyamatosan röhögtem (azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés), Zsófi Stelláján könnyeztem, akkor még nem tudhattam, hogy az író-rendező nemsokára házi írómmá-rendezőmmé válik. És így a szép egymásutániságukban ki is rajzolódik, mi a közös ebben a négy előadásban: a vonzó könnyedség és a humor, amely bármikor átmenet nélkül elkomorodhat, majd uzsgyi vissza! Tehát nézőként az ilyesmiért epedek úgy igazán! (Játszóként is, mit tagadjuk.)

S mivel nincs türelem tövis-koszorú nélkül, délután Gabriella árulja el nektek, milyennek látta Zsófit a múlt hét végi előadásban. Vagy fordítva?