Üdvözlet Mindenkinek! Tegnap már olvashattátok Attila írását a kezdetekről, ma azért én még mesélnék egy két dolgot róla. Elmondom, hogyan is keveredtem én bele ebbe a technikusi őrületbe (vagy mi).

Az egész úgy kezdődött, hogy Attila kérdezte az embereket, segítenének-e neki esténként színháztermet építeni. Én meg jelentkeztem. Első alkalommal, este 10 óra körül, leültünk a társalgóba, és ettük a kis parizeres zsemlénket. Majd megnéztük, mit is kell csinálni. Elképedtünk a sok melótól, elszívtunk egy cigit, majd nekiálltunk. Volt ott egy állvány, tudjátok ilyen festő állvány. Magasan volt, és én nem szeretem a közepesen magas dolgokat. A nagyon magasak vonzanak. De felmentem és felpakoltam a lámpákat. Még pár ilyen este, és kész is volt a színházterem. Azt még azért elmondom, hogy egyik este beállítottam a Jemolba 10 zsemlével, 30-40 dkg (nem emlékszem pontosan) párizsival, kólával és sport szelettel. Az az este igazán jó volt.

Beindultak a fények, és nagyon jó volt az az érzés, hogy azokat én raktam oda. Egy évvel később közös megállapodás alapján átvettem Ancsitól a Káélet technikusi feladatait. Hihetetlenül izgultam. Az első mindig ilyen. De jól ment (amennyire emlékszem). Aztán jött a Műköröm meg a többi szép sorjában. Megtanultam kezelni a pultot, sőt még néhány dologra én jöttem rá, és mutattam meg Attilának. Szépen lassan egyre többet tudtam meg a technikáról. A műszaki ismeretek még egyáltalán nem teljesek (lehet-e egyáltalán), de nagyon sokat köszönhetek Attilának.

Imádom azt az érzést, amikor rajtam múlik, hogy az egyik szereplő jókor, jó helyen legyen megvilágítva. Nagyon jó látni, mikor a fények összhangban futnak az előadással. Mikor a zene a szereplőkre és a nézőkre egyaránt hatalmas hatással van. Mikor egy néző ijedtében meglöki az asztalt, melyen a fénypult van. (Nemrégiben úgy meglökte egy néző, hogy az egyik gombot megnyomtam és a fények egy pillanatra megváltoztak.) És a legjobb érzés az, amikor minden teljes összhangba kerül, és a néző ezt észre sem veszi, de én tudom, hogy ez így volt jó.

No persze most felmerül a kérdés, hogy csak azért vagyok itt, hogy ezeket érezhessem és fejlődjek? Nem. Persze ezért is, de van még más is. Egy olyan közösség része vagyok, mely kimagasló teljesítményt nyújt a kultúra világában. És egy olyan otthonra leltem a Jemolban, melytől nem szívesen szakadnék el.