Ha ti azt tudnátok, hogy milyen tragikus a hosszú és rövidtávú memória nélkül élni akkor nem nevetnétek rajtam. Mondjuk így se nevettek, mert még semmi vicceset nem írtam és most nem is fogok. De hogy jön ide a memória? Úgy, hogy vissza kéne emlékezni az elmúlt 3 és fél évre, hogy miket is hoztam be a színházba. Azt hiszem nem különösen sok mindent. Nekem most Józsi jut eszembe a témáról, aki gyakorlatilag a színházunk beszerzője.
De most rólam van szó!

Hoztam ruhákat.
BLÖÁÁ (Most lehánytam magam...) Na a megmaradt 2-3 olvasómnak mesélek tovább.

Rögtön a legbüszkébb művemet mesélem el. Gabriellának az otthoni vonalas telójukat.
Nem volt vele, nagy meló, de kellet venni egy transzformátort, egy kis forrasztás ide, egy kicsi oda és már csörgött is a kicsike. Jó érzés volt valamit alkotni. Azért előadások alatt a telefon csörgés előtt mindig elmondanék egy-két miatyánkot mert nem lehetünk elég óvatosak...

Az otthoni, volt kanapénk is a színházunk kiállítótermét díszíti. Érzelmileg soha nem fűződtem hozzá, tehát ne várjatok valami szomorú történetet. Erről jut eszembe, hogy idáig a tárgyal való legérzelmibb viszonyom egy nadrággal volt. Egy mackónaci. (Amúgy tudtátok, hogy a hollandok mackó országnak hívnak minket a rengeteg maci nacis miatt?) Abszolút nem volt benne semmi különleges. Maximum annyi, hogy színes volt. Szóval éldegéltünk az én „kedvesemmel" amíg egyszer csak jött egy idióta aki fogta és a körmével csinált rá egy brutál nagy lyukat. (Meg kell hagyni kiprovokáltam...) Ez már volt vagy 8-9 éve de tisztán emlékszem rá, hogy majd elsírtam magam. Nem volt drága, sőt már lógott rajtam, voltak rajta foltok, de olyan volt mint ha engem bántottak volna.

Na, most, hogy ezt elmeséltem tudjátok, hogy mit nem éreztem a fotel iránt. Ezt le is zárhatjuk.

A volt zuhanyzónk is bekerült a színház pincéjébe, azzal a babakocsival és bölcsővel, amiben én még baba koromban tunyultam. Talán nem meglepő, de ez se párásította be a szemem. Nem fűződik hozzá emlék. Legalább a szaga az enyém volna, de nem mert már vagy 2-en 3-an feküdtek benne utánam. Másrészt... már 19 éve...

Hm... Most elgondolkodtam.
Miért segítek? Miért hozok be annyi mindent? Azért mert itthon csak aggat. Segíteni meg, azért mert jó közben dumálni. Nem azért pakolok be előadásokra, mert nekem az olyan jó érzés... Nincs abban semmi jó, hogy rendezkedni kell. Van olyan munka ami feldob, jó csinálni, de ez nem az. Pakolni azért kell, mert muszáj. Pont. Éppen ezért nehéz is mindig jókedvvel mosolygós arccal tenni-venni. De ha a színpadon jó érzés mutogatni magam akkor bizony vannak kötelességek amiket illik teljesíteni. Persze jó érzés, ha az embert megdicsérik egy-egy jól elvégzett munka után, de ez ritka. Minden apró baromságért dicsérni... Akkor az egész napunk azzal menne el, hogy egymással szemben állunk mosolygunk egymásra és bókolunk egymásnak. Innen meg már csak egy lépés a deákkal felszívott kokó orgia. Meg nem kell ezt agyonbonyolítani. Csinálom mert szeretem, azt csók.
Elgondolkozós fajta lettem.

Amúgy azt, hogy még mennyi mindent próbálok segíteni, nehéz leírni, mert ha elkezdem, akkor nem tudok magamról úgy írni, hogy ne dicsérjem agyon magam, ha meg nem írok csak egy két dolgot, akkor meg majd olyanok merülnek fel kérdésként, hogy „Csak ennyit kell csinálni hogy színpadon lehessek?"

Lassan rájöhettetek, hogy tőlem nem fogtok objektív igazságokat hallani...