2013. április 10. - Hun vagyunk?

Jó régen nem játszottunk már. Majdnem két hete. Egy ennyire friss előadásnál, mint a Hun vagyunk?, ez mindig kockázatokkal jár. Ahogy az tegnap este meg is történt.

Eleve döcögősen indul az egész. Hatkor kezdődik, vagy hétkor? Ki tudja? Nem mindenki. Én sem voltam biztos délelőttig, de eszemben volt. Meg kell nézni, gyerekek. De azért csak befut mindenki...

Csak időnk nem nagyon marad. Lejárni sem, meg még szöveget összemondani sem nagyon. Pedig kellene. De hát megy az idő... Egy darabig eljutunk, de aztán megint felszakadozik a társulat... Nekem pl. fontosabb az, hogy a színpadon minden a helyén legyen. Hungarocell kockák, botok stb. Ja, igen, kedves volt és leendő nézőink, itt tenném fel a kérdést: ha Ancsi helyett egy nem annyira udvarias, ellenben jóval határozottabb anarchista kérne, hogy NE RÚGJÁTOK FEL A BOTOKAT A SZÍNPADON MIKÖZBEN HELYET KERESTEK, akkor mindjárt jobban odafigyelnétek, ugye? Szóval szétszórtan, nem túl egységesen telik a felkészülési idő. 4-5 év ösztöne súgja, hogy itt bajok lesznek. Legalább a színpadon minden a helyén van, ez is valami. Telik az idő, telik csak, balsejtelmem nő, majd megjönnek a nézők.

Sajnos az első percben beigazolódik a gyanúm. Itt sajnos komoly problémákkal állunk szemben. Motorikus az egész. A múltkori, zseniális előadás tüzének a nyomát sem látni. Valaki kérdez, valaki válaszol, hiányzik a ritmus. Na, de én már rutinos vagyok, a mindenit! Megérzem én az ilyesmit. Máté szintúgy, akit nem a rutinja, hanem briliáns helyzetfelismerő és lereagáló képessége ébreszt rá a problémákra. Küzdünk, külön-külön, ki-ki a maga módján. Máté belead apait-anyait, látszik rajta, rá nincs is panasz. Én magammal együtt próbálom felhúzni a többieket is... A 2. jelenet végéig látok erre valami reményt, aztán sajnos lehúz a „tömeg", feladom, elfeledkezem célomról, csak a menthetőt próbálom menteni, Már az előadás végét várom, mert bizony így nem öröm színpadon lenni.

Szóval így ment le ez a tegnapi. Ez nem jó. Rossz. Fos. De ezt is meg kell élni. Van ilyen, nincs előadás, aminél be ne csúszna. Okok? Nagyrészt bennünk keresendők, nem igazán voltunk ráállva ma erre... Pedig én megpróbáltam, de sajnos nem voltam elég. Ancsi azért pozitív dolgokat is mondott. Az egyéni teljesítményekben most nagy fejlődés volt, többen megtalálták az eddig nem 100%-os karakterüket... Csak éppen csapattá nem állt össze az egész. Ne átkozzuk magunkat, fogadjuk el, ez történt, ez most enyhén szólva nem volt az igazi. Tanulni lehet belőle. Több ilyen nem lesz, ezt tudom, érzem.

Legközelebb irány Bugyi, majd Vasvár. Mennyire más lesz! Az az atmoszféra, a hangulat, a pezsgés sose hagyja, hogy ilyesmi történjen, mint ma. Szóval nem aggódom. A következő évadban pedig a mostani, valamint a két vidéki előadás tapasztalataival térünk vissza, egy még jobb, még kerekebb, még színesebb előadással. A "Hun vagyunk?" többé nem áll le, nem bicsaklik meg. Ezek a tények.