Azért furcsa nekem a heti témában írni, mert engem már szigorúan véve nem is érint... Tavaly végeztem ugyanis az iskolával, van már szakmám, épphogy csak felnőtt nem vagyok még. Mivel annak az időnek is el kell majd egyszer érkeznie, igyekeztem munkát találni. Hogy ez sikerült- e még nem tudtam eldönteni, mert ugyan a szó szoros értelmében elhelyezkedtem különböző cégeknél, mégsem éreztem sehol, hogy „Igen... Itt fel tudnék nőni!". De hogy ez kicsit érthetőbb legyen, jöjjön néhány személyes részlet...

Sipos Vera

A legelső munkahelyem, miután meglettek a vizsgáim csak novemberben jött össze. Röviden összefoglalva: egy aluljáróban kellett táskákat árulni. Az interjún több pályázó is bent volt, mindenki rengeteget beszélt magáról és mivel én voltam az utolsó a sorban és egyre fogyott az idő, tőlem már csak a nevemet kérdezték meg, és hogy hol lakok, szóval nagyjából ennyit produkáltam: Sipos Veronika vagyok, Felsőványról jöttem. Ez alapján nem nagyon vártam másnap, hogy csörögjön a telefon, ám ez mégis megtörtént, hívtak, hogy már a héten kezdhetek is. Hmm... Igazán lehengerlő lehetett a bemutatkozásom, gondoltam én, aztán szépen lassan körvonalazódtak bennem a tények, hogy talán mégsem a kisugárzásom az, ami miatt engem választottak, hanem valami egészen más... Mégis, amíg ezt nem tudtam, örültem, mint majom a farkának, hogy milyen simán ment, kicsit aggódtam, hogy fogom mellette megoldani a színházazást, mivel épp Romantika premierre készültünk, de sikerült megbeszélnem a (volt) főnökömmel, hogy minden rendben lesz, megoldható a beosztás stb. Két hétig dolgoztam ezen a bizonyos helyen és eddig tartott az, amíg örültem, hogy dolgozhatok. Elárulom a nagy titkot, az ok, ami miatt engem választottak, hogy pályakezdő vagyok. Mert az egyes telefonhívások alkalmával csak velünk tudják elhitetni, hogy mennyire szuper lesz minden, az interjún csak mi vesszük be, hogy a napi 12 óra munka igazából kevés, mert csak állni kell, meg számolni, abban meg nincs is semmi megerőltető. Egy szónak is száz a vége: pályakezdőnek lenni rossz (szerintem). Mert lássuk be, ha felmegyünk egy álláshirdető portáltálra, a legtöbb helyen x éves szakmai tapasztalattal kell rendelkezni (ami nekünk persze nincs), ezen kívül pedig nem tudjuk mi hogyan működik (vagy legalábbis hogyan kellene) és legfőképp nem nagyon válogathatunk. Mert ha tényleg szeretnénk dolgozni és pénzt keresni, no meg persze felnőni, akkor örülünk, hogy valaki „megengedi", hogy elinduljunk ezen az úton.

Kb. 15 éven keresztül hallgattam azt, hogy „Addig örülj, amíg nem kell dolgoznod!" / „Addig örülj, amíg tanulsz, mert dolgozni rosszabb lesz!" én pedig elképzelni nem tudtam, hogy az mégis hogyan lehet. És most... Én mondom ezeket.