Milyen színházat csinálnék? Kétfélét. Egyet nekem, egyet másoknak.

Imádom a videójátékokat, és ha tudom, minden alkalmat megragadok, hogy egy kicsit is tudjak róluk beszélni. Másoknak megosztani az érzést, amit bennem keltenek. És miért ne lehetne ezt a színpadon megjeleníteni? Csak sok jelmez kell, meg pöpec világítás. Na meg menyezetről lelógó hatalmas papírsárkány, amit le lehet győzni.

De hogy egy rendes példát is felhozzak: The Stanley Parable. Egy aprócska játék, ami nem áll másból, csak a játékosból, és a narrátorból, aki elmeséli neki, ki ő. Mekkora ötlet! Egy kétszemélyes „monodráma", ahol a történet szereplője szembeszáll az elmesélővel, mert a saját útját akarja járni. Vagy behódol, és követi a fentről jövő utasításokat…  Annyi biztos, egy nézője legalább lesz ennek a színháznak!

De mi lenne másoknak?

Egy családi ismerősöm játszik ilyen színházban. Ő mesélt róla, hogy ez hogyan működik. Az alapja az, hogy a nézők közül, aki elég bátor hozzá, elmesélheti egy vele megesett történetet. És a színészek ott helyben elő is adják ezt.

Persze, ha vicces a történet, vicces a darab. És gyakran az is szokott lenni. Mégha a mesélő anno nem is gondolta annak. Ha az ember komédiaként látja azt, ami miatt régebben képes volt mérgelődni, megkönnyebbül, esetleg pozitív érzéseket párosít az emlékekhez.  És ez sokat segít.

Persze, van, amikor nem vicces a történet. Például, egy válás története… vagy egy családtag elvesztése. Mert szokott ilyen is lenni. Ha a mesélő képes rá, átélheti újra, vagy ha akarja, szebb befejezést találhat ki… és túlléphet rajta. Egyfajta segédszínház, az egyénnek. „Önnek”…