Tizenkettedik éve táborozunk az éppen aktuális csapattal. Az évek alatt korosztályilag öregedtünk, színházilag megerősödtünk, de az "a" híresen cziczós táborhangulat nem változott. Mindig nagyon várjuk az évad eleji feltöltődést, de talán ennél is jobban a szabadság igaz ízét. Negyedszer jöttünk Zalamerenyére, s utoljára is. (Jövő nyáron valahol másutt kezdődik az újabb négyéves ciklus.)

Tegnap érkeztünk, de a tábor "szakmai programja" ma kezdődik. (Az első este mindig a beszoktatás pajkos és zenés hajnalba nyúló varázsáról szól. Pluszban Anikó névnapját ünnepeltük meg zajosan az idei tábornyitányon.) Erős programot állítottam össze idén. Ami persze nem jelenthet nagyobb terhet a társulatnak, sőt! Hogy mi lesz a végeredmény? Sejtem...

Hm. Azért az elmúlt három táborról is megemlékeznék, hiszen a merenyei nyarakkal párhuzamosan indult útjára jemolos színházunk is: az első tábor után kezdődött első évadunk is. Hogy honnan indultunk, már sokszor leírtam. (Hogy hova jutottunk, azt még többször.) De a párhuzamot nem hagyom most szónélkül: jöjjenek a kedves és meghatározó emlékek! Igen, most összegzek, hiszen az utolsó merenyézés is erről szól: összefoglalni mindazt, amit csak itt, ebben a kis faluban hozhattunk létre... (Hogy a Sors mit gondol erről, arra egy példa: valahogy bedöglött a Dodge, majd csütörtök este Józsi teherautója, így Bandi beújított egy családi vonóhorgos járgányt, Zsófi pedig megszerezte nagypapája utánfutóját. Azt, amivel először érkeztünk a faluba anno!)

Az első találkozásunk Zalamerenyével érzelmesre sikeredett. (Túlcsordult szinte!) Ami nem csoda, hiszen a színház egyik ikonját búcsúztattuk a zalai éjben, a Fém búcsúelőadását nézte végig rengeteg helyi és környékbeli színházszerető értő ember. Az addigi kis társaság hatalmasra nőtt, s utoljára még rengeteg külsős is érkezett. Megszületett Az Olasz, tábori előadásaink egyik leglírikusabb darabja!

Hogy magamat is fényezzem, egyik legnagyszerűbb húzásom két szó volt. Herczeg Andris egy gyönyörű monológot vágott le nekünk a kamaszságról, amit végül teljes egészében felhasználtunk. Csak az előadás címét kellett hozzátenni: "Nem akartam az lenni! Nem akartam én lenni... az Olasz..."

Másodjára kétszer jöttünk. Először a társulattal, majd a TI [Terra Incognita] csapatával. (Plusz ősszel egy tréninget is tartottunk óvónéniknek!) A cziczótáborban sikerült összehoznunk történetünk legfájdalmasabb, legszívhezszólóbb előadását, mellyel lezártuk az Iluska-trilógiát is. Pedig kacagni akartunk, nevettetni. Nem jött össze. Terra Incognita pedig nyomasztó lett és intellektuális. Azóta is kapkodják fejüket a helyiek.

A tábor cziczós pillanata Bandi és Vera zuhanyzós jelenete lett. Annyi fájdalmat, amit ez a két fiatal unokatestvér belerakott abba a néhány percbe, csak megszakadó szívvel lehet ma is felidézni!

Tavaly romantikáztunk, cigány és magyar embereket idéztünk meg. Odacsapott, az biztos! Arról nem is beszélve, hogy a Nyóckerbe átemelt jemolos előadás is hasít, népszerűsége töretlen. és tavaly már "igazi" munka folyt minden percben. Színházat csináltunk, mert színházat akartunk csinálni!

Kedvenc saját zseniális megoldásom a székbe döngölt Gizanyanya volt. Mert röhögcséges... (Plusz Dani fiam hatalmas alakítása! Oh, ez a kölök miért nem akarja ezt a pályát...!)

És megint itt vagyunk. Búcsúzunk is, meg nem is. Táborozni már nem jövünk, ezt a részét lezárjuk. Utoljára még mindent belepakolunk, amit az elmúlt három alkalommal megszerettünk. Fáradtak leszünk és elégedettek. Boldogok.

Ma este pedig megnézzük a Color House-t, Miklós Máté rendezését, Dáviddal és Gusztival a főszerepben. És kiderül, hogy érdemes-e csinálni ezt az egészet, lehetőséget és teret adni fiataloknak a színházcsináláshoz. Képes-e egy fiatal bölcsészhallgató verselő ifjú SZÍNHÁZAT csinálni, van-e velünk született tehetség, akarás, ízlés... Én már tudom a választ, de nem mondom el. (De könnyes szemmel hahotázok. Mert olyan jó!)