Nagyjából hat hónapos próbafolyamat után végül bemutattuk az 1001-et – valójában ennél kevesebbet dolgoztunk, volt benne bő másfél hónap szünet, meg másfél hónap után lecserélődtek szereplők is, úgyhogy egyszer nekifutottunk újra. És tulajdonképpen azt hiszem, hogy végül mindenből jól sikerült kijönni – fontos egy próbaidőszakban, hogy hogy sikerül kezelni konfliktushelyzeteket, problémákat, egy-egy rossz döntés, rosszul kezelt probléma könnyedén fel tud darálni mindenféle elképzelést, akaratot és képességet. De a végén akkor is a legfontosabb kérdés, hogy elértük-e, amit akartunk, illetve, hogy működik-e, amit akartunk.

És pont ezért nincs vége a munkának, illetve csak most kezdődik, hiszen mostanában találkozunk először nézőkkel, most látjuk először, hogy amit elképzeltünk, kitaláltunk, az érdekes-e bármilyen szinten, izgalmas tud-e lenni mások számára is. Idővel majd elválik. Függ attól, hogy a szereplők tudnak-e reagálni a nézőkre, meg egyáltalán attól, hogy a nézők reagálnak-e a mesékre. (Erről már olvashattok, úgyhogy csak slágvortokban: Az ezeregyéjszaka meséiből ültettünk át pár történetet színpadra és fűztük őket eggyé, a mesélő, Sehrezád, és a sztorikat hallgató király alaphelyzetet pedig úgy módosítottuk, hogy nálunk a király maga a néző – pontosabban a kalifa, ennyit még csaltunk, mert a legnagyobb hatalommal rendelkező arab vezető személye jobban passzolt az előadás egészéhez.)

Tulajdonképpen sok mindent követtünk el, hogy ez megtörténjen, és most nem csak a mesékbe és mesék közé illesztett direkt és kevésbé direkt interakciókra gondolok. Az összes történetben – amik ugye a középkorban játszódnak, hol az arab, hol más keleti világokban – azt kerestük, hogy mi közünk van hozzá, mit mondhat ma nekünk, milyen, ma is létező kérdéseket tudunk feltenni általuk. Talán meglepő, talán nem, de nem nagyon kellett átdolgozni a meséket ahhoz, hogy ezt megtaláljuk bennük, inkább csak úgy kellett színpadra tenni őket, hogy ezek lejöjjenek. Na és a kérdés az, hogy ebből működik-e bármi.

Vállaltan a közéletről akartunk beszélni, arról, hogy mi vesz minket körbe ma, mivel találkozunk a hétköznapokban, ami legalább ennyire fontos volt, hogy mindezt játékosan tegyük, ne mély és nyomasztó társadalmi drámát, hanem valami üdítő, lendületes cuccot csináljunk mindebből, hogy a néző úgy reflektáljon ezáltal akár saját élményeire, hogy az nem teher. Ehhez persze rengeteg ötlet, könnyedség, játékosság kell, ami hol jött a próbafolyamat során, hol vért izzadtunk érte. Kaptam például olyan reakciót, hogy valaki szerint engem ez és ez a mese érdekelt a legjobban, közben meg az a legkevésbé – furcsa ez a színház, de ettől is izgalmas. Volt olyan mese, amit legalább háromszor kezdtünk újra, hogy színházilag valamennyire érdekes fogást találjunk rajta, volt, ami adta magát, de volt olyan is, aminél tudtam mi kéne, de egyszerűen nem jött, és csak nehezen jutottunk el egy részéig annak, ami lehetett volna belőle.

Az teljességhez hozzátartozik, hogy július közepén tartottunk egy munkabemutatót, reakciókat tesztelni és megnézni, hogy mennyire működőképes, amiket kitaláltunk, hogy lássuk meddig jutottunk. Aztán szeptemberben álltunk újra munkának, egy mesét teljesen átalakítottunk (az Aladdint, mert sehogy sem akart arról szólni, amiről szerettem volna), gyakorlatilag az utolsó pillanatig dolgoztunk – a premier előtti utolsó összpróba után például kihúztunk egy mesét (jó hecc lett volna, csak végül heccnek kicsit hosszú, közben meg az előadást is nyújtotta teljesen feleslegesen). Bár ezzel az utolsó pillanatiggal azért igyekeztem vigyázni, a szereplők általában falnak mennek, amikor a bemutató előtt még ötletelek és változtatok. Az egyébként tök érdekes, hogy júliusban az előadás első fele volt pörgős és lekötős, szeptemberre meg a második fele, és közben nehezen indult be – ezért is hagytunk el egy mesét.

Még próbálunk picit, egyrészt van, amihez még bőséggel lehet ötleteket tenni, másrészt nem vagyok benne biztos, hogy nem kéne elhagyni még egy mesét. Ennek a sorsa a napokban elválik, de a harmadik előadás megint picit más lesz. Nézőként is izgalmas lehet: a három előadásból még nem ment le kettő ugyanúgy – nem mintha azt feltételezném, hogy valaki mindegyiket megnézi. Az meg szerintem egy jó eredmény, vagy helyzet, hogy a csapattal ezt meg lehet csinálni, a próbákat lezártuk, már játsszuk az előadást, de annak érdekében, hogy minél jobban működő cucc kerüljön a nézők elé még bőséggel van kedv dolgozni rajta. Azt hiszem fontos, hogy ilyet lehet.

És az is fontos, hogy milyen reakciókat kapunk vissza, hogyan reagálnak az emberek. Sikerül-e valamit kiváltani a mesékkel, mert nyilván többet szeretnénk, mint elmondani néhány történetet. A jó az lenne, ha az 1001 kapcsán valóban beindulnának beszélgetések. Mindannyian kíváncsiak vagyunk erre, úgyhogy fogunk is tartani közönségtalálkozókat, beszélgetéseket előadások után, aztán kiderül, ez hogy fog visszahatni az 1001-re. Azt hiszem a feladat azon részét abszolváltuk, hogy találjunk nekünk szóló meséket és azokat játékosan, fiataloknak mondjuk el. Aztán, hogy ez mennyire működik, mennyire jön le, kinek mit mond, mond-e egyáltalán bármit, azt döntse el mindenki maga.