Úgy kezdődött az egész, hogy már másodszor hiúsult meg saját fesztiválunk, a Bugyifeszt. Attila úgy döntött, hogy lehet ezt Pesten is csinálni. És szervezett, ahogy csak ő tud. Négy előadást tett be a repertoárból a három napra, és ez még csak a programoknak kb. a fele volt.

Pénteken Gabriella visszatért a nyári álomból, és a trió nem okozott csalódást, Viktória doktor úr megint keményen odab*%#?tt. Erős felvezetés volt tehát. Utána pedig új műfaj költözött be a Fészekbe, a slam poetry. A megmaradt vendégeknek szavaltak négyen: Attila, Tamás, Horváth Máté és Miklós Máté. Mindegyikük profin hozta a már ismert stílusát, de azt hiszem, nem kell mondanom, hogy ki volt az, aki gigászi kőóriásként emelkedett ki előadásával a többiek közül.

Ez volt a péntek, ami még csak finom előjáték volt a következő két naphoz. Szombaton volt, aki már reggel tízkor, nem túl kipihenten, de annál lelkesebben próbált a készülő új előadásra. Közben megjöttek vendégeink, a Club Színház Gödöllőről. Voltak köztük már ismerős, és új arcok. És négykor az egyik csoportjuk meg is nyitotta az előadássorozatot, egy igazi vígjátékot láthattunk Mission: University címmel. Az volt a jó benne, hogy olyan dolgokat mutattak be, amiket mindenki ismert, de ezt úgy tették, hogy szinte nem volt benne mondat, amin ne röhögött volna mindenki.

Ezután jött a nyolc magyar csóka, a Hun vagyunk? csapata is visszatért. Carolina, az új Kátyánk szépen bebizonyította, hogy itt a helye köztünk. Az ő Kátyája egyszerre naivan érdeklődő orosz lány, és a végzet asszonya, aki mindig kimondja a véleményét, és mindent megtesz, hogy elérje, amit akar. És erre még rádob a szépsége is. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy volt olyan a nézőtéren, aki nem is látott mást az előadásból, csak őt. Még szerencse, hogy játszom benne, különben valószínűleg velem is ez történt volna.

Aztán szintén régebbi ismerősökkel találkoztunk, új formában. A Miújság? zenekar adott másfél órás koncertet. Általában nem szeretem az „ülős" koncerteket, van, hogy még a létjogosultságukat is megkérdőjelezem, de ezek a zenészek olyan hangulatot teremtettek, ami felért egy színházi előadással. A megzenésített verseik egyszerre voltak viccesek, szomorúak, és profi munkák. Folyamatosan azon kaptam magam, hogy a lábam mozog az ütemre.

Utána ismét a gödöllőiek jöttek, most egy szívbemarkoló drámával, amiben a legijesztőbb az volt, hogy félelmetesen valóságos volt, miközben tele volt szürreális álomjelenetekkel. Mindezt a Tiboréktól már megszokott profizmussal, és szenzációs képi megoldásokkal. Remélem, hogy a valóság azért nem ennyire sötét, de ettől függetlenül nagy élmény volt az Eltékozolt álmok – A Fiú álma.

Utána a legkeményebbek még végignézhették kivetítve egyik régi, legendás előadásunkat, az Iskolapéldát. Ezalatt mások a társulatok közötti kapcsolat elmélyítésén fáradoztak. Aztán maradt még egy kis energia beszélgetésre, és a közös érdeklődési körök kitárgyalására.

A vasárnap már fáradtabb volt, de a keménymag tartotta magát. Lenyomtuk a negyedik Color House-t (most először a színházban), maradt idő közös játékra, majd este hatkor Hamid, Aladdin, és a többiek, azaz az 1001 zárta a hétvégét.

Szóval megint kipróbáltunk valami újat. Azt hiszem, sikerült élményekben gazdag hétvégét összehoznunk, remélem, a vendégtársulat, és a nézők is így gondolják. Én nagyon jól éreztem magam. És hamarosan újra itt a hétvége... Most Kenneth Branagh egyik rendezése látogat el hozzánk Angliából, és fellép az AC/DC. Na jó, nem. Vagy mégis? Én már semmin sem lepődnék meg.