„Zoltán az én nevem, ezzel tán még te is elbírsz." – mondtam, s arra gondoltam vajon milyen karakter ez a figura. Nem sokban különbözök tőle, így ad némi könnyebbséget a megformázása, de a helyzet azért mégsem olyan egyszerű. Miért?

Azért, mert próbáról próbára püfölnek, vernek, dobálnak és ezek kivitelezése nehézséget okoz. Hiszen valamilyen szinten azért élethűnek kell lenni, meg hát azt se nagyon szeretném, hogy fájjon, és a kettő közti egyensúly megtalálása kaszkadőri képességeket igényel. Na jó, ez talán költői túlzás.

De ha már szóba jött a költő, én egy költőt alakítok, nem is akárkit, Petőfia Zoltánt, aki (ahogy a nevéből is adódik) hazánk patrióta poétájának phia. (PH-val, nem f-vel, hogy alliteráljon, meg hát ki tudja még azt, hogy mire utalgatok még éppen.) És még plusz információ, hogy jómagam is a költészet terén mozgok, mint szóritmusoló rímkreátor, s ez némi nemű egyesülést engedélyez meg a szereppel. Úgy gondolom, hogy mint költő, menni fog a szerep, de nem csak íj attribútumok jellemzik e maszkot.

Szerelmes is, nagyon-nagyon szerelmes a mi Zoltánunk és bizony-bizony ez nagyobb fájdalommal jár, mint az összes pofon együtt véve, amit a darab során igazságtalanul arcba kap. (Pedig nem kevés pofonról beszélek.) A lelki sérülések következtében keletkezett könnyek (még mindig alliterálok) magamra erőszakolása jelentik a fő gondot. Az igazi nehézséget a sírás eljátszása adja, mellyel igen bőszen próbálkozok, de valahogy nem megy. Mindegy, még egy-két próba és talán belejövök. Remélem.

Ami viszont véleményem szerint a legfontosabb, hogy akárcsak az apja, ő is egy lázadó figura. Nem esett messze a fájától. Minden sérelem egy szúrós tekintet és kakaskodás, aminek persze egy újabb pofon a vége. De ez sem tántorítja el, vagy tántorít el engem az ellenállástól. A saját igazam van és semmi más. Tele vagyunk tűzzel és ez éltet. (A Kommenyista Uniójóra mondom, csak nehogy egybefolyjak a szereppel...)