Egy közösségen belül ugyanúgy fontosak a hasonlóságok, mint a különbségek. Mindkettőt szeretem. Kedvencem mégis, amikor találkozom ezzel is, az is: egyszerre! Társulatunk ifjú tollforgatója és színésze Miklós Máté, kivel sokszor találjuk meg a közös hangot, látom benne ifjonti önmagam, s tudom, miben vagyunk mások. Vele beszélgettem. Fészeztünk. (Modern világ, juhéj!)

Miklós Máté

Mikor gondoltad először komolyan, hogy a színpad lehet a te tereped is?

M.M. Sose gondoltam komolyan, hogy a színpad lehetne az én terepem. Az enyém. Ahhoz, hogy magaménak gondoljam, előbb ki kell ismernem rendesen/teljesen. Majd a jövőben fogom komolyan gondolni először, amikor már úgy érzem, hogy ebben több nincs, mindent tudok. (Persze ez csak egy nevetségesen irreális vágyálom.)

Mennyivel több energiát kell mozgósítanod - ebben az állapotban - a színpadon, mint amikor „csak" írsz?

M.M. Lényegesen többet. Írás közben elég az ujjaimba energiát terelni, így mozgásilag könnyedebb az egész. Koncentrálni is kevésbé kell, hiszen amikor írok, akkor bármikor megállhatok, átgondolhatom, átírhatom, amíg ugye a színpadon folyamatos (lélek)jelenlét szükségeltetik. Ügyelni kell a mozdulatokra, a tekintetre, a szövegre, s arra, hogy mindet a megfelelő időben kell kijátszani, tehát ügyelni kell a MOSTra. Az írás az nyugisabb.

Azt ki mered mondani, hogy írónak tartod magad? (Vagy költőnek?)

M.M. Az attól függ, hogy fel akarok-e vágni valaki előtt, vagy sem. Ha buta szép lányok kérdezik, akkor költő vagyok, a legnagyobb. Sőt rapper, meg minden. Amúgy meg nem mondanám magamról, hogy költő vagyok, csak mert van két verseskötetem. Költőnek lenni: hatni az emberekre. Nem igazán sikerült eddig még, tehát nem vagyok az. Írónak meg akkor mondom majd magam, ha minimum írok egy regényt. De az még messze van.

Ennyire "be vagy szarva" a megfeleléstől? Ki előtt állsz még haptákban, hogy ennyire nem akarod vállalni azt, ami vagy? (Jó, ez privát vélemény, de akkor is így van: írsz, költesz, s nem is rosszul, hanem jól!)

M.M. Magamnak a legnehezebb megfelelni. Telhetetlen vagyok, nem érem be a kicsivel. Ha nem én vagyok a legjobb, akkor senki vagyok. "Egy a győztes, a többi vesztes." Különben meg, ha megelégednék, az végét jelentené az egésznek. Addig megyek, amíg magamnak meg nem felelek. (Vagy fel nem adom, mert belátom, hogy ez lehetetlen.)

Jó, ne feszegessük a témát! Hogyan és miről írsz? Hordozgatod fejedben az ötleteket, vagy egyből leírsz mindent? Könnyen szelektálsz, könnyen leszel a saját kritikusod?

M.M. Folyamatosan változik. Költészetben általában a ritmikusabb, versesebb formákat használom, és azokról írok, amiket (meg)élek. A környezetemről pofázok, meg az emberekről, ahogyan hatnak rám stb., de ez mostanság kezd a végéhez érni. (Szerencsére.) Ritkábban írok szonetteket is, plusz próbálkozom a hexameterrel több kevesebb sikerrel, ezek már kevésbé szólnak rólam. Azt, hogy hogyan írok, az minden esetben más. A kedvencem a "felkapom a tollat és írom, ami jön", de ez a legritkább eset. A legrosszabb, amikor valamit nagyon meg akarok írni, és túlerőltetem, s általában a végeredmény sem olyan, amilyet eleinte vártam. Van, hogy nem sikerül mindent beleraknom, amit akartam, van, hogy többet teszek bele. Általában elégedetlen vagyok a végeredménnyel, de ez normális. Folyamatosan csiszolgatom, hogy egyre jobb legyen, néha régebbiekhez nyúlok, és újra felhasználom, átértelmezem. A fejemben folyamatosan alakítgatom, aztán nézegetem a szösszeneteket a noteszemben, papírlapon, gépen, matekfüzetben, jegyzetfüzetben, majd összevetem régi "készekkel", és ami ilyenkor születik, az a legtöbb esetben jobb, mint a korábbiak bármelyike.

Honnan jött elő ez a képességed, hogy "embertelen" rímeket rakosgatsz egymás mellé, hogy kimondhatatlan gondolatokat írsz le hétköznapian vagy éppen körmönfontan bonyolult módon? Elég megválaszolni a tehetséggel, vagy tanultad, ellested? Kiket tartasz mestereidnek?

M.M. A rímeket összerakni, olyan mint legozni. Szótagokat kell pakolni egymásra, és imádkozni, hátha kijön belőle valami. Mondjuk, én sokat nem imádkozom. Csak darabolok. Például a legutóbbi, amikor Ancsi megkérdezte Zsófit, hogy a pólójára az van-e írva angolul, hogy "hattyúk"? És én azt gondoltam közben: ha tyúk volna... hattyúk szóba se állnak vélem... de ha tyúk volna... habtyúk?... ilyen van?... írjam le, avagy sem?... majd lesz belőle valami, vagy sem... Szóval általában mások világítanak rá dolgokra, én csak továbbgondolom őket. Figyelem, hogy mi hangzik el, és ami megfog, az beindítja a fogaskerekeket. Mestereim nem igazán voltak ebben, csak majmoltam mindig az éppen legjobbat, ami leginkább tetszett. Először a Bëlga, majd a Punnany Massif és most az Akkezdet Phiai.

No, neveket említettél, így megkérdezem: honnan van a „művészneved" vagy micsodád, az Emem Solkym?

M.M. Ez azért vicces, mert most már utálom, hogy ezt magamra aggattam. Elrontottam, de van ez így. A lényeg, hogy én bérmálkozási- és keresztnevemmel együtt Miklós Máté Márk vagyok. A Miklós visszafelé Sólkim, ebből Solkym, s a maradék két 'M' betűs keresztnév adja az MM-t, vagyis kiejtés után leírva: Ememet. De ezt a nevet töröltem, mert felhasználtam a készülő regényemben egy karakterhez, szóval ez nem fed már le engem. Ezért nem szeretem magamhoz kötni. (Ha bárkit érdekelne, most a SaiFairKid-et használom.)

Ha már a keresztségnél tartunk... Családodból ki támogat, kitől örököltél esetleg valami vénát, s okozott-e már konfliktust "pályaválasztásod"?

M.M. Fater elvileg írt verseket. Én sose láttam egyet sem. Ő hamarabb belátta, hogy baromság ez az egész, és keresett egy olyan pályát, amiből pénze is van. Nyilván azt szeretné, ha ezt a fiatalúr is belátná, de mostanság már inkább támogat, kezdi elfogadni, hogy az írás mellett tettem le a voksom. Édesanyámat meg szerintem sosem az zavarta, hogy én költeni akarok, meg írni akarok, hanem hogy MIRŐL. Mert hát ha az ő pici fia ilyen szavakat használ, hogy f***, p***, akkor valamit elrontott a nevelésében.

Hm. Kikerülhetetlen: verseidben mennyire van jelen a te jelened, az életed, de amire a legkíváncsibb vagyok, hogy az érzelmeidet, főleg a SZERELME(IDE)T hogyan kezeled és mutatod meg írásaidban?

M.M. Az elején, amikor elkezdtem, inkább volt múltba visszatekintős. (Be kellett pótolni dolgokat.) S aztán ahogy haladt az idő, úgy szólt egyre inkább a jelenről, bár még mindig előfordul, hogy a múltba nyúlok vissza. Az első igazi szerelmem, akire tényleg azt mondtam hogy huhh... na, ő végigkísérte a sorokat, még akkor is, ha nem feltétlenül róla szólnak. Hiszen szerintem ez úgy működik, hogy minden a vágyálomlányra vezethető vissza. S az ő hiánya okozza a késztetést, hogy írjak. Amennyiben enyém volna, úgy nem lenne gondom a világra, s nem is érezném a késztetést, hogy írjak. Ez definíció szerint a Múzsa. És ez a lány ilyen volt a gimiben, s nem olyan régen ilyen volt az a másik is, aki átforgatott pár furfangos csellel. Az ő esszenciájuk mindig is átjárják a költészetemet, akár akarom, akár nem. Viszont általában, ha lánynak írok, akkor azt Neki és nem magamnak, és azokat általában nem is szoktam publikálni, csak neki elküldöm, hiszen Neki szól és nem másnak. Ha mégis felbukkan egy versemben valami konkrétum, az azt jelenti, hogy nem csak feltétlenül Neki szól, hanem arról, hogy milyen effekttel volt ez rám.

Vissza a színházhoz! Hogy tudod kezelni a közösséget, a tömeget, ami egy társulatnál "alapvető kellemetlenség"? Mennyire vagy szabálykövető, forradalmár, ellenálló stb.?

M.M. Utálom a tömeget. Mindig is utáltam, mert a sok jó ember igazából sose volt jó se kis helyen, se nagy térben. A problémát itt pont az jelenti, hogy legyek alkalmazkodó, így alkalmazkodom mindenkihez külön-külön és arról már nem én tehetek, ha ezek nem kompatibilisek egymással. Én azért vagyok amellett, hogy a kisebb, ütőképesebb csapat a jobb. Minőség és nem mennyiség! A szabályok meg... nos, szabályokra szükség van, amúgy meg szeretem rugdosni a korlátokat, átlépni a határokat, de hogy valami rendesen menjen, ott rendeleteket kell hozni. Amíg képes vagyok megfelelni ezeknek, addig nem zavar. Ja, és közösség legnagyobb hátulütője: a pletyka. Ez kibírhatatlan, de ezzel nem lehet mit kezdeni, csak tűrni. (Mindegy, legalább valami izgalom.)

A színpadi karaktereidet igazítod magadhoz, vagy magadat hozzájuk? Vagy egyáltalán vállalsz valami közösséget velük? Most konkrétan fészkes szerepeidre gondolok: Péter a Hun vagyunk?-ban és Zoltán Az utolsó magyarban.

M.M. Próbálok minél inkább igazodni hozzájuk. Fokozatosan, egyre részletesebben. Úgy gondolom, Péter már egész jól kifaragott, persze még mindig van rajta mit finomítani. Mindig is lesz. Zoltán még kezdetleges, de hát még csak próbafolyamat van, majd ő is kiformálódik szépen. Kézmozdulatok, gesztikuláció, testtartás... Zoli a nehezebb, hiszen ahogy te is mondtad, ő nem egy mai forma, és vele kapcsolatban teljesen el kell felejteni a maiságot. Petinél legalább nem voltak ilyen problémák. Vele legalább egy korosztály s korszak vagyok, így az ő személyének felépítése nem is számított nehéznek, pedig őt se volt könnyű összerakni. Amire törekszem, hogy természetes legyen nekem az ő személyisége, tehát megpróbálok minél többet magamból belerakni, de ugyanakkor meg el is különítem magamtól, mert ha túlzásba esnék, és túlságosan én lennék, akkor az nem színészet. Nem engem akarunk látni, hanem a karaktert. Úgyhogy igyekszem egy egyensúlyt fenntartani.

Mit gondolsz a felelősségről? Gondolok arra, a színpad feltételezi, hogy másokkal együtt alkotsz, s így a kontroll - a többiek véleménye - „real time"-ban érkezik, s feltételezi azt is, hogy szemtől szemben vagy kénytelen „megfelelni" a többieknek, sőt, el kell fogadnod az azonnali pozitív és negatív kritikákat is „facet to face"!

M.M. Rákényszerít némi gyorsulásra. Hirtelen kell dönteni, és figyelembe venni másokat is. Háttérbe kell tenni az egot, és azt kell szem előtt tartani, hogy mi az, ami a csapatnak jó, illetve az alkotásnak jó. Igazi nehézséget nem ez okoz, inkább az, hogy azonnal kell lereagálni, s én inkább szeretem végiggondolni a dolgokat. De ez ugyanakkor egy jó tréning is nekem, mert kell a pörgés meg a pörgős agy. Sokat nem tudok mondani erről. Úgy gondolom, amit az előbb is mondtam, alkalmazkodó vagyok, a végsebesség meg lesz majd jobb is.

Nyári táborunkban láttuk első rendezésedet, a Color House-t - amit íróként is te jegyzel -, s meglehetősen ámulva estünk neked, dicséret-dicséret hátán érkezett feléd. Könnyű volt befogadnod?

M.M. Hát... a jót könnyebb befogadni, mint a rosszat. Könnyű volt? Inkább csak nem értettem, mire fel. Tudok ennél jobbat is. Meg hát nem érzem annyira magaménak ezt a darabot. Ahogy a végén is ki van mondva: "Minden jelenetet loptak valahonnan." Igazából csak unatkoztam, és leírtam azt, ami éppen akkor a fejemben volt, hatással volt rám, és összehánytam. Egyszerűen nem érzem azt, hogy sokat tettem volna érte, így nem is érzem jogosnak a pozitívumokat. Mint rendező se kellett sokat hozzányúlni. "Szinte" összeállt magától.

Szoktunk azzal ökörködni a társulatban, hogy kinek az életében első a (Fészek) Színház, kinek a századik, de én tudom, hogy aki nálunk eltölt legalább 2-3 évet, annak rohadt fontos ez az idő. Te tudatában vagy ennek, vagy szimplán játszásdiból maradtál köztünk, s egyszerűen élvezed a lehetőséget, hogy valami olyasmit csinálj testeddel, elméddel, amit egyébként nem tehetnél meg?

M.M. Szeretek alkotni, és ezt a lehetőséget megkapom itt. Nem is a színészetről beszélek, mert az számomra a legkevésbé fontos a színházon belül. Az írás az, amibe a legtöbbet bele tudok rakni magamból, illetve az írásnál érzem azt, hogy esetleg hasznos is vagyok. A színészkedést csinálja az, aki ért hozzá. Viszont semmiképp sem elhanyagolható a játszás, mert valamilyen szinten szórakoztató, meg megihlet már maga a készülődési folyamat is, de ez akkor is csak játék. Élvezem, ha éppen van hozzá kedvem és ha van kivel, de simán előfordulhat az is, hogy elszáll a lelkesedés. Ez nagy részt nem csak tőlem függ. Mindenesetre azt megállapíthatom, hogy most összességében fontos nekem a színház. Fokozatosan lépkedett fel az általam felállított ranglétrán és ezt elsősorban a társaságnak köszönhetem. Általuk szerettem meg a színházat is, és a színházcsinálást. Remélem, ez a hozzáállás csak tovább ível a jövőben, mert van egy pár ötletem, amit szeretnék beváltani... de ez még titok.

Közel háromórás beszélgetésünk végén jön a finálé! Úgy tervezem, egy sorozatot indítottam/tunk el ezzel a beszélgetéssel. S hogy legyen egyfajta folytonossága az egésznek, legközelebb te kérdezel valakit. De kit?

M.M. Reméltem, hogy eddigre sikerül kitalálnom valamit, de szokás szerint lassú voltam. Így a véletlenre bízom, mert bizonytalan helyzetekre ott a sorsvető kocka. Dobásom eredménye: Tyroler Cintia. Ő lett a választásom.