Az alkotás önkifejezés. Kutakodás a tudatunk/lelkünk/szellemünk (ki hogy nevezi) legmélyén. Kipakoljuk gondolatainkat, tapasztalatainkat a világról. Ezzel szemben az előadás játszása a késztermék bemutatása. Eleinte dicsőn és büszkén, majd szép lassan unottá válik és egyre kevésbé lesz örömteli. Próbafolyamat versus Előadás.

Agyalni az éppen készülő darabon, kreativitással megtölteni a jelenlegi állapotokat, formálni az éppen alakuló karaktert, farigcsálni az időből, ötletekkel előrukkolni és hibákkal feldíszíteni a tökéletest. Erről szól az alkotás, a próbafolyamat, mely talán egy színdarab életében a legérdekesebb lehet. Ilyenkor az ember motivációtól túltengve esik neki az újnak, mert nem kevés izgalmat rejt magában a frissesség. És olykor-olykor képes beleesni abba a hibába, amibe jómagamnak is sikerült, ez pedig a kezdeti túl nagy lendület. Hiába ugrod túl a lécet még két méterrel, ha utána nem marad energiát a többire. Na mindegy, ebből is tanultam. Uralni kell az energiákat, hiszen hagyni kell magukra az előadásokra is.

Az előadás ívének tetőpontja pedig nem más, mint a premier. Ahol először megmutatkozik a darab a kíváncsi néző közönség előtt. Az izgalom felkúszik, a szív dübörög, beindulnak a dugattyúk, felbőg a motor és max fokozaton pörög, amíg úgy érzi, hogy a néző tekintetivel táplálja a show-t. Nos, én legalábbis így érzem, de persze még ezek után is képes fejlődni a darab, hiszen a reakciók alapján még mindig lehet változtatni annak érdekében, hogy még tökéletesebb legyen az előadás. És még nagyobb fokozaton is lehet taposni a gázt, de valahogy belsőleg én ezeket már úgy élem meg, (valami furcsa oknál fogva) hogy kevesebb energiát emésztenek fel, mint azelőtt. Ilyenkor a dolgok már adják magukat és kevésbé izgalmasak. Így egyszer csak az egész elkezd leülni, és sajnálatos módon unalmassá válik.

De nem kell, hogy ez szomorúsággal töltsön el bennünket. Egyszerűen csak el kell fogadnunk a tényt, amit már egy korábbi cikkemben is felhoztam, hogy mindennek, aminek kezdete van, az véget is ér.